Liska Tibor (1925–1994) kutatásai olyan önszabályozó társadalmi-gazdasági modell kidolgozására irányultak, amelyből az állam kirekeszthető. A Liska-modell csak annyi szerepet szán az államnak a gazdaságban, mint egy játékvezetőnek a focimeccsen: szabadrúgást ítélhet, ha valaki kézzel ér a labdához vagy kiállíthatja a szándékosan szabálytalankodókat, de labdába nem rúghat és a szabályokat sem változtathatja meg. A koncepció piaci megoldásokat ajánl olyan problémák kezelésére is, amelyek hagyományosan nem tartoznak a piaci szabályozás körébe (környezet, kultúra, oktatás stb.). A piaci megoldás nem más, mint a kölcsönös megegyezésen alapuló együttműködés a társadalmi nyilvánosság előtt. A piaci kapcsolat lényege, hogy a résztvevők számára előnyös, ezért mindannyian hozzájárulnak. Csak a kölcsönös megegyezésen alapuló eljárások lehetnek hatékonyak, ahol minden résztvevőnek vétó-joga van, és senki sincs kényszerítve az együttműködésre. Liska szerint az lenne a közgazdászok feladata, hogy megtalálják a piaci megoldásokat azokon a területeken is, ahol még nincs megoldva a kölcsönös megegyezésen alapuló együttműködés.
Az alábbiakban a Liska-modell szellemében a műtárgy-kereskedelemre és az alkotóművészek tevékenységének finanszírozására ajánlunk módszert. Az Automata galéria koncepció (mert így fogjuk nevezni a javasolt önszabályozó konstrukciót), a hagyományos galéria és egy sajátságos tőzsde keveréke. Mielőtt rátérnénk ennek ismertetésére, szóljunk néhány szót a Liska-modell idevonatkozó fontos alapelvéről, anélkül, hogy a modell részleteibe belemerülnénk.
Minden gazdasági tevékenység igényel valamilyen szintű jövőbelátást. Ha pontosan ismerhetnénk a fogyasztói preferenciákat, a rendelkezésre álló erőforrásokat, a termeléshez és az értékesítéshez szükséges minden információt, akkor a hatékony gazdálkodás egyszerű matematikai feladat lenne. Ám azok az információk, amelyekből a gazdasági számítás kiindulhatna, nem ismeretesek egyetlen szereplő számára sem. Az adatok, amelyeket fel kell használni, nem létezhetnek koncentráltan és integrált együttesként, hanem csakis tökéletlen és gyakran ellentmondásos ismeretek szétszórt formájában, amit nagyon sokan birtokolnak. Ezért is lehetetlen egy ország gazdaságát központilag irányítani.
A gazdasági versenyben az lesz sikeres, aki a gazdasági szereplők között szétszóródott tudást jobban tudja hasznosítani. Szinte lehetetlen (és felesleges is) eldönteni, hogy a gazdasági döntés azért volt jó, mert körültekintő elemzés előzte meg, vagy csak egyszerűen jó tipp volt. Az viszont nagyon fontos, hogy a döntésnek következményei legyenek a döntéshozóra nézve. Nem az a baj, ha valaki rosszul dönt, hanem az, ha nem teszünk különbséget a rossz és a jó döntés között. Tévedések és hibás döntések mindig lesznek. Nem kell haragudni arra, aki tévedett, vagy nem volt elég körültekintő, de aki jól döntött, az kerüljön előnyösebb helyzetbe, mint az aki rosszul.
A Liska-modell egyik fontos alapelve, hogy mindenki, – aki akar – hozhasson döntéseket, és az eredménytől függően kapjon a továbbiakban kisebb vagy nagyobb lehetőségeket. Ahogy Liska mondta: nem jók azok a rendszerek, ahol én döntök, és ti viselitek a következményeit.
Minden piacnak megvannak a maga sajátosságai. A műtárgypiacnak is, de semmivel sem különlegesebb, mint bármely másik. A járműpiac, az élelmiszerpiac, stb. mind rendelkezik valamilyen sajátossággal, ami a többiekre nem jellemző. Minden piacon megtalálhatók a következő szereplők:
A műtárgypiac sajátosságai közül talán a kis mérete a legszembetűnőbb. Ez szorosan összefügg a társadalom gazdasági fejlettségével, hiszen akinek lakása sincs, vagy van, de nincs rendesen berendezve, az nem fog műtárgyakat vásárolni, csak ha már mindene megvan.
A másik feltűnő sajátosság, hogy míg a többi piacon a fenti funkciókat különböző szereplők képviselik, itt gyakori, hogy egy szereplő több szerepet is játszik. Például a befektető, a mecénás az általában műgyűjtő is, a galériás egyben alkotó és befektető is stb. Az is előfordul, hogy valaki egyszemélyben mind az öt szerepet képviseli.
A többi piacon a szereplők általában gazdasághoz értő szakemberek, akik a piac várható igényeit próbálják kielégíteni. A műtárgypiacon az alkotó nem mindig ilyen. Egyrészt általában nem igények kielégítése a célja, hanem valami egészen más, másrészt nem feltétlenül jártas a gazdasági dolgokban, ezért védelemre szorul. Mint látni fogjuk, az automata galéria védi a művészt a saját tévedéseitől, de nem mindenképpen, hanem csak akkor, ha a saját teljesítményét alábecsüli.
A sajátosságok mellett fontos megemlíteni a minden piacra jellemző közös vonást, a kereskedelmi költségek nagy arányát. Ez a legtöbb piacon a fogyasztói ár 50%-a körül mozog, van, ahol kevesebb és van, ahol sokkal több. A könyvpiacon, – ami viszonylag közel áll a műtárgy piachoz – a szerzői jogdíj és a nyomdaköltségek együtt a fogyasztói ár felét teszik ki, a másik felét pedig a marketing- és terjesztési költségek alkotják.
Egy galéria működtetése meglehetősen tőkeigényes. Aki erre vállalkozik, nagy kockázatot visel, és ezt a kockázatot igyekszik áthárítani. Ennek következtében az alkotóművész kerül hátrányos, vagy legalábbis a galéria-tulajdonosoktól függő helyzetbe. Az itt felvázolt módszer minimális tőkét igényel, a kockázatot sok résztvevő között osztja meg és – remélhetőleg – előnyösebb helyzetet teremt az alkotóművészek számára.
A javaslat követi a Liska-modell elveit: kölcsönös megegyezésen alapuló önszabályozó rendszer, ahol a döntéshozók viselik döntéseik következményeit. Külön előnye még, hogy a finanszírozást egy fogadási játékkal egészíti ki, ami bizonyára olyan forrásokat is erre a területre vonz, amelyek különben nem jelennének meg itt.
Ez a galéria első közelítésben nem különbözik a hagyományos galériáktól. A művészektől átveszi a műalkotásokat, kiállítja a célra megfelelő helyiségekben, és végül eladja – műgyűjtőknek, vagy akárkinek, aki megvásárolja. Az automata galéria működési szabályai azonban eltérnek a hagyományostól. Ezek a játékszabályok előre rögzítettek, és a bevételek elosztásában térnek el a szokásostól. A galéria a bevételből (eladási árból) csak annyiban részesedik, hogy tárolási, kiállítási stb. költséget számít fel, a műalkotás méretének, helyigényének megfelelően, de függetlenül a műalkotás értékétől (eladási árától).
A galéria elvileg bármilyen felkínált műalkotást korlátlanul befogad. Gyakorlatilag azonban ezt korlátozni kell azért, hogy biztosítva legyen a tárolási és egyéb költségek megtérítése, akkor is, ha a mű majdani eladási árából ezek nem fedezhetők. A továbbiakban feltételezzük, hogy a galériába kerülő műalkotások eleget tesznek ennek a feltételnek, vagyis az eladási áruk legalábbis fedezi a felmerült költségeket. Az automata galéria kizárólag kereskedelmi feladatokat lát el (biztosítja az infrastruktúrát, a biztonsági berendezéseket, megszervezi az árveréseket stb.) és – ellentétben a hagyományossal – semmilyen műértékelést nem végez. A műértékelés és az ezzel járó kockázat a többi szereplőre marad. Ily módon a műalkotás piacra kerülése az alkotótól függ, és ugyan vállalnia kell némi kockázatot, de mindenképpen csökkenti a kiszolgáltatottságát.
A galéria rendszeresen árveréseket rendez, és a műalkotásokat csak ezeken az aukciókon értékesíti. A kikiáltásra került műtárgyakat a legmagasabb – de legalább a kikiáltási – árat kínáló licitáló veheti meg. Bárki licitálhat, még maga az alkotó is.
A galériának az alkotóművész bocsátja rendelkezésre (ha akarja) a műalkotását és a kikiáltási árát is ő határozza meg. A kikiáltási ár meghatározott időre (pl. 5 évre) érvényes. Amennyiben ezen idő alatti árveréseken nem adták el, a következő árverésen már a kikiáltási árnál kevesebbért is meg lehet venni a műalkotást. A kikiáltási ár nyilvános, tehát mindenki számára ismert.
A galériában kiállított műtárgyakra letétet lehet elhelyezni. Letétet bárki elhelyezhet, aki támogatni akarja az alkotót, vagy részesedni akar a műalkotás majdani eladási árából. Ez utóbbi célból akkor érdemes letétet elhelyezni, ha a letétes (aki a letétet elhelyezte), úgy gondolja, hogy a műalkotás magasabb áron fog elkelni, mint az erre a műtárgyra elhelyezett összes letét összege. Bármely kiválasztott műtárgyra bármekkora összeget letétbe lehet helyezni. A befizetett összeget a galéria azonnal átutalja az alkotónak, levonva az eddig felmerült és még jóvá nem írt költségeket. A letétek nyilvánosak, tehát mindenki számára ismert, hogy melyik műalkotásra összesen mennyi letétet helyeztek el.
Amennyiben az alkotás tetszik a közönségnek, akkor – letétesként – átvállalhatják az alkotó kockázatát, aki még az árverés előtt megkapja a neki járó összeget, vagy annak egy részét, de akár többet is, mint amennyit kért.
A műalkotás eladása után a bevételeket felosztják. Az összes bevétel nem más, mint az eladási ár és a letétek összege (minden érték átszámítva az eladás időpontjára). Ez kerül felosztásra az alkotóművész (vagyis aki a műalkotást a galéria rendelkezésére bocsátotta) és a letétesek között. A galéria költségeit a művész részesedéséből kell levonni. Ez nem hátrányos rá nézve, hiszen a kikiáltási árat ő határozta meg, és ezt az összeget mindenképpen megkapja (feltéve, hogy az eladási ár ennél nem kisebb). Az eladási ár fennmaradó része a letétesek között oszlik meg tétjeik arányában.
Az osztozkodást példákon keresztül mutatjuk be, hogy könnyebben követhető legyen, de később képletekkel is meghatározzuk. Tegyük fel, hogy a művész 2 mFt-ban határozta meg a kikiáltási árat. A műalkotásra összesen 1 mFt letétet helyeztek el, és 3 mFt-ért kelt el. Ekkor a művész részesedése 2 mFt, tehát a kikiáltási ár, amiből 1 mFt-ot már a letétek befizetésekor megkapott és a hiányzó 1 mFt-ot az eladáskor kapja kézhez. A letétesek pedig a maradék 2 mFt-on osztozhatnak, tehát mindenki a tétje dupláját kapja vissza.
Más a helyzet, ha a letétek összege meghaladja a kikiáltási árat. Ekkor a művész többet kap, mint amennyit kért, még akkor is, ha az eladási ár ezt nem fedezi. Ha 2 m Ft a kikiáltási ár, és 3 m Ft a letétek összege, akkor a művész részesedése 3 m Ft, tehát a letétek összege (ráadásul előre fizetve), függetlenül attól, hogy az eladási ár hogyan alakul. Ha magasabb áron sikerül eladni, mint a letétek összege, akkor a letétesek többet kapnak vissza, mint amennyi a tétjük volt, ha alacsonyabb áron, arányosan kevesebbet.
A művész csak akkor kap kevesebbet, mint az általa meghatározott kikiáltási ár, ha az eladási ár ennél alacsonyabb, és a letétek összege sem haladja meg azt. Ekkor is megkapja az eladási ár és a letétek összege közül a nagyobbikat.
Várhatóan a letétek összege közel lesz az eladási árhoz, hiszen a licitálók és a fogadók (letétesek) nem függetlenek egymástól. Aki licitálni akar, annak érdemes fogadnia is, amennyiben a letétek összege alacsonyabb, mint a licit maximuma. Ebből következik, hogy a fogadók sem nagyot nyerni, sem nagyot veszíteni nem fognak. (A tőzsdén is hasonló a helyzet.) Azonban a letétesek között bizonyára lesznek olyanok is, akik mecénásként akarnak szerepelni, de csak kisebb összeggel, amit különben nem lenne alkalmuk felajánlani. Továbbá a játék kedvéért is megjelenhetnek olyan kisebb-nagyobb összegek, amik egyébként elkerülnék ezt a piacot.
Formálisan a következő az osztozkodás (eltekintve a galéria költségeitől és a kamatkorrekcióktól):
Tehát az összes bevétel: E + L.
Ha L <= K <= E
akkor
Ha L <= E <= K
akkor
Egyébként
(azaz ha
K <= L <= E
vagy
K <= E <= L
vagy
E <= K <= L
vagy
E <= L <= K
)
F. Liska Tibor
2006. március