Liska Tibor (1925–1994) közgazdasági kutatásai olyan társadalmi-gazdasági modell kidolgozására irányultak, amely a kapitalizmusnál is piacibb módon működik, ahol még a tulajdon is verseny tárgya. A Liska-modell piaci megoldásokat ajánl a olyan problémák kezelésére is, amelyek hagyományosan nem tartoznak a gazdasági szabályozás körébe (környezet, kultúra, oktatás stb.). A piaci megoldás nem más, mint a kölcsönös megegyezésen alapuló együttműködés a társadalmi nyilvánosság előtt. A piaci (pár)kapcsolat lényege, hogy mind a két fél számára előnyös, ezért mindketten akarják. Csak a kölcsönös megegyezésen alapuló eljárások lehetnek hatékonyak, ahol a résztvevőknek vétó-joguk van, és senki sincs kényszerítve az együttműködésre.
Az alábbiakban a Liska-modell szellemében az alkotóművészek tevékenységének finanszírozására ajánlunk módszert. A javasolt galéria konstrukció megvalósításának nincsenek elvi akadályai, de szükséges, hogy az érdekeltek (művészek és műgyűjtők) elfogadják és hajlandók legyenek e – hagyományosnak nem mondható – szabályozás szerint együttműködni. A koncepció megértéséhez nem szükséges a Liska-modell ismerete, de ajánlott, mivel sokat segíthet e gondolatok befogadásában.
Egy galéria működtetése meglehetősen tőkeigényes. Aki erre vállalkozik, nagy kockázatot visel és ezt a kockázatot igyekszik áthárítani. Ennek következtében az alkotóművész kerül hátrányos, vagy legalábbis a galériatulajdonosoktól függő helyzetbe. Az itt felvázolt módszer minimális tőkét igényel, a kockázatot sok résztvevő között osztja meg és – remélhetőleg – előnyösebb helyzetet teremt az alkotóművészek számára.
Ez a galéria első közelítésben nem különbözik a hagyományos galériáktól. A művészektől átveszi a művészeti alkotásokat, kiállítja a célra megfelelő helységekben és végül eladja – műgyűjtőknek, vagy akárkinek, aki megvásárolja. Az automata galéria működési szabályai azonban eltérnek a hagyományostól. Ezek a játékszabályok előre rögzítettek és a bevételek elosztásában térnek el a szokásostól. A galéria a bevételből (eladási árból) csak annyiban részesedik, hogy tárolási, kiállítási stb. költséget számít fel, a műalkotás méretének, helyigényének megfelelően, de függetlenül a műalkotás értékétől (eladási árától).
A galéria elvileg bármilyen felkínált műalkotást korlátlanul befogad. Gyakorlatilag azonban ezt korlátozni kell azért, hogy biztosítva legyen a tárolási és egyéb költségek megtérítése, akkor is, ha a mű majdani eladási árából ezek nem fedezhetők. A továbbiakban feltételezzük, hogy a galériába kerülő műalkotások eleget tesznek ennek a feltételnek, azaz az eladási áruk legalábbis fedezi a felmerült költségeket.
A galéria rendszeresen árveréseket rendez és a műalkotásokat csak ezeken az aukciókon értékesíti. A kikiáltásra került műtárgyakat a legmagasabb – de legalább a kikiáltási – árat kínáló licitáló veheti meg. Bárki licitálhat, még maga az alkotó is.
A galériának az alkotóművész bocsátja rendelkezésre (ha akarja) a műalkotását és a kikiáltási árát is ő határozza meg. A kikiáltási ár meghatározott időre (pl. 5 évre) érvényes. Amennyiben ezen idő alatti árveréseken nem adták el, a következő árverésen már a kikiáltási árnál kevesebbért is meg lehet venni a műalkotást. A kikiáltási ár nyilvános, tehát mindenki számára ismert.
A galériában kiállított műtárgyakra letétet lehet elhelyezni. Letétet bárki elhelyezhet, aki támogatni akarja az alkotót, vagy részesedni akar a műalkotás majdani eladási árából. Ez utóbbi célból akkor érdemes letétet elhelyezni, ha a letétes (aki a letétet elhelyezte), úgy gondolja, hogy a műalkotás magasabb áron fog elkelni, mint az erre a műtárgyra elhelyezett összes letétek összege. Bármely kiválasztott műtárgyra, bármekkora összeget letétbe lehet helyezni. A befizetett összeget a galéria azonnal átutalja az alkotónak, levonva az eddig felmerült és még jóvá nem írt költségeket. A letétek nyilvánosak, tehát mindenki számára ismert, hogy melyik műalkotásra összesen mennyi letétet helyeztek el.
A műalkotás eladása után a bevételeket felosztják. Az összes bevétel nem más, mint az eladási ár és a letétek összege. Ez kerül felosztásra az alkotó művész (vagyis aki a műalkotást a galéria rendelkezésére bocsátotta) és a letétesek között. A galéria költségeit a művész részesedéséből kell levonni, ez nem hátrányos rá nézve, hiszen a kikiáltási árat ő határozta meg és ezt az összeget mindenképpen megkapja (feltéve, hogy az eladási ár nem kisebb). Az eladási ár fennmaradó része a letétesek között oszlik meg tétjeik arányában.
Az osztozkodást példákon keresztül mutatjuk be, hogy könnyebben követhető legyen, de később képletekkel is meghatározzuk. Tegyük fel, hogy a művész 2 mFt-ban határozta meg a kikiáltási árat, a műalkotásra összesen 1 mFt letétet helyeztek el, és 3 mFt-ért kelt el. Ekkor a művész részesedése 2 mFt, tehát a kikiáltási ár, amiből 1 mFt-ot már a letétek befizetésekor megkapott és a hiányzó 1 mFt-ot az eladáskor kapja kézhez. A letétesek pedig a maradék 2 mFt-on osztozhatnak, tehát mindenki a tétje dupláját kapja vissza.
Más a helyzet, ha a letétek összege meghaladja a kikiáltási árat. Ekkor a művész többet kap, mint amennyit kért, még akkor is, ha az eladási ár ezt nem fedezi. Ha 2 mFt a kikiáltási ár és 3 mFt a letétek összege, akkor a művész részesedése 3 mFt, tehát a letétek összege (ráadásul előre fizetve), függetlenül attól, hogy az eladási ár hogyan alakul. Ha magasabb áron sikerül eladni, mint a letétek összege, akkor a letétesek többet kapnak vissza, mint amennyi a tétjük volt, ha alacsonyabb áron, kevesebbet.
A művész csak akkor kap kevesebbet, mint az általa meghatározott kikiáltási ár, ha az eladási ár ennél alacsonyabb és a letétek összege sem haladja meg azt. Ekkor is megkapja az eladási ár és a letétek összege közül a nagyobbikat.
Formálisan a következő az osztozkodás (eltekintve a galéria költségeitől és a kamatkorrekcióktól):
Tehát az összes bevétel: E + L.
Ha L <= K <= E
akkor
Ha L <= E <= K
akkor
Egyébként
(azaz ha
K <= L <= E
vagy
K <= E <= L
vagy
E <= K <= L
vagy
E <= L <= K
)
F. Liska Tibor
1999. augusztus