A matematikai irányításelmélet alaptétele az, hogy az optimális irányítás a központi irányítás, amennyiben minden információ eljut a központba. Ám ez absztrakció, ilyen a valóságban nincs, már a legegyszerűbb rendszerek sem felelnek meg ennek a feltételnek. Így az optimális irányítás az elosztott irányítás (a matematika szerint is).
A társadalom bonyolult rendszer és nem működik önszabályozó módon. Valahogy úgy kéne működnie, mint ahogyan az emberi test működik. Emésztünk, lélegzünk, vért keringtetünk, hőmérsékletet szabályozunk, sőt vércukorszintet szabályozunk és még rengeteg dolgot, amiről lényegében nem is tudunk. Ezeket mindenféle automatizmusok működtetik. Az emberi agy ugyan képes mindent közvetlenül befolyásolni, de nem tanácsolnám senkinek, hogy próbálja meg az összes anyagcsere-funkcióját közvetlenül irányítani, mert biztos, hogy komoly működési zavarokat okozna magának.
A már működő önszabályozásra jó példa a bevásárló központok parkolójában az a szabály, hogy a bevásárlókocsit vissza kell tolni a gyűjtő helyre. Ehhez kitalálták azt a láncos szerkezetet, amelybe az elvitelkor be kell helyezni egy érmét, s azt visszavitelkor kapom vissza. Ez önszabályozó rendszer és egyben gazdasági szabályozás is, hiszen vagy visszatolom a kocsit, vagy fizetek annak, aki helyettem visszatolja. Ez a szabályozás nincs ingyen, mert ki kellett találni, fel kellett szerelni a láncos kütyüket, de még mindig olcsóbb, mint más megoldás. Segédmunkások alkalmazása drágább lenne és nem is lenne elég rugalmas, hiszen csúcsforgalomban sokkal több segédmunkásra lenne szükség, mint különben. Az olcsóbb megoldás lenne, ha megkérnék a vásárlókat, hogy legyenek szívesek visszatolni a kocsikat a gyűjtőhelyre, de jó eséllyel nem működne. Ha eleinte mindenki visszatolná is, később egyesek, akiknek indokolt kifogásuk van (például rosszul lett a gyerek) ott hagynák a bevásárlókocsit a parkoló közepén. Aztán azok is ott hagynák, akiknek kevésbé elfogadható okuk van, de sietnek, és így tovább - s a végén már senki nem tartaná be a szabályt. Ebből az is látszik, hogy a rossz szabályozás morálisan is károkat okoz.
Az önszabályozás után lássuk a piaci megoldások elvét.
Erről a két liskai tétel a következő:
Mindkét tétel bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan. Az biztos, hogy még nem mindenre találtuk meg a piaci megoldást, de egyre több dologra találjuk meg. A történelemben azt látjuk, hogy a fejlettebbnek vélt társadalmakban nagyobb a kölcsönös együttműködésre törekvés. Akár úgy is mérhetnénk a társadalom fejlettségét, hogy mekkora az együttműködési hajlam. A második tétel - vitatható indirekt - bizonyítása a következő. Ha nem kölcsönös megegyezésen alapul az együttműködés, akkor ott valakit belekényszerítettek, és akit belekényszerítettek, az nem fog olyan lelkesen együttműködni, mint az, aki önszántából teszi. Ez pedig a hatékonyság rovására megy.
A kölcsönös megegyezés megtalálása energia- és időigényes. Tárgyalni, egyeztetni kell, megtalálni a kompromisszumot. A jogrend cseppet sem támogatja ezt a folyamatot. Valahogy mindig kijelöljük, vagy megválasztjuk azokat, akik a többieket utasíthatják. Akinek joga van a többieket utasítani az kevésbé keresi a kölcsönös megegyezés lehetőségét, még akkor sem, ha lenne rá mód.
Az a gyanúm, hogy ha nincs mód a kölcsönös megegyezésre akkor jobb, ha nincs együttműködés. mint a kényszeregyüttműködés. Vannak olyan testületek (például az amerikai esküdtszék), ahol a döntéshez teljes konszenzus szükséges. Nem könnyű elképzelni a magyar parlament működését teljes konszenzus mellett, de biztosan egész másként működne, ha egy döntéshez mindenkit meg kéne nyerni, nem csak a többséget.
A piaci megoldások mellett a döntési felelősség kérdése is fontos. A koncepció szerint a döntéshozó közvetlen felelőséggel tartozik, neki kell viselnie a következményeket. Ezt nem mindig egyszerű megoldani, de törekedni kell rá.
A baj ott van, amikor olyan erőforrást használunk fel, ami nincs a piacon, így nem jelenik meg a költségeink között, és emiatt nem is gazdálkodunk velük igazán. Ezek tipikusan a környezeti erőforrások. Adódik a megoldás: a környezeti javaknak is a piacon a helyük. Jó pár környezeti erőforrásról nehéz elképzelni hogyan fog a piacra kerülni, de pár száz évvel ezelőtt senki sem gondolta, hogy fizetni kell a vízért. A szén-dioxid-kvóta is a környezeti javak kezdetleges piacosítása.
Nem csak környezeti javakkal bánunk pazarlóan. Hatóságok is gyakran hoznak olyan döntéseket, amelyek iszonyú erőforrásígényt támasztanak az érintettekkel szemben (könyvelők tudnának erről mesélni). A hatóságok elszámolásában nem jelenik meg az az költség, amelyet másoknak okoznak, és ha bármi módon megjelenne, talán kicsit körültekintőbben hoznák a döntéseiket.
Általában nem jók azok a rendszerek, ahol a döntéshozó nem közvetlenül viseli a felelőséget. Az én döntök és ti viselitek a következményeket, nem jó megoldás.
Leegyszerűsítve kétfajta döntési mechanizmus létezik: bürokratikus és piaci. A bürokratikus hierarchikus, a piaci az elosztott. A bürokráciában kevés ember dönt, a piacon sok. A sok ember döntésének eredője sokkal megbízhatóbb, még ha nagyon szóródnak is az értékek. Ez nem jelenti azt, hogy a piac tévedhetetlen. A piac is téved, csak viszonylag gyorsan korrigál, míg a bürokrácia, ha egyáltalán észreveszi a hibát, nehezebben szánja rá magát a korrekcióra.
Apám elvekben gondolkozott. Szerinte az elveket kell megérteni és a számtalan konkrét megoldás közül az a jobb modell, amelyik legjobban megfelel az elveknek és még működik is.
Lássuk milyen konkrét megoldások jönnek szóba.
Négyféleképpen lehet pénzt költeni aszerint, hogy ki költi, kire. Költhetném
Szerte a világon az összes jövedelem felét (vagy többet) a lehető legkevésbé hatékony módon költik el, az állami költségvetés formájában. És nem csak a hatékonysággal van a baj, ez a módszer még drága is. Ugyanis kell egy apparátus, amely beszedi a pénz, és több másik, amelyek elköltik - és közben ezek az apparátusok felélik a beszedett összeg jelentős részét. Azzal pedig, amit juttatásokként kiosztanak, kevesen elégedettek, mert a saját pénzükből nem ezt vették volna.
A jövedelem újraelosztás (redisztribúció) tipikus állami feladat, és ezt próbálja kiváltani a modellünkben a társadalmi örökség úgy, hogy a mások pénze helyett mindenki a sajátját költse.
A társadalmi örökség, azaz a zárolt betétszámla tulajdonosa folyamatosan megkapja a kamatok egy részét és egyszer – nagykorúsága elérésekor – felveheti a betét egy részét, mégpedig a kockáztatható hányadát. A kamatoknak is csak a kockáztatható hányadát kapja kézhez - a többit tőkésíteni kell, így a betét folyamatosan növekszik, majd – mondjuk 25 éves korában – felvesz egy nagyobb összeget. Ez a tekintélyes összeg tetszőleges célra felhasználható, lakásvásárlásra, vállalkozás indítására, vagy bármi egyébre. (Ennek a felhasználhatóságát nem érdemes korlátozni, még akkor sem, ha lesznek olyanok is, akik látszólag értelmetlen célra fordítják, hiszen a korlátozás azokat is sújthatja, akik jól használnák ki a lehetőséget. Ráadásul a kettő közti különbség tétel nem megoldható feladat.) Gazdaságilag mindenképpen előnyős, ha ez a vásárlóerő megjelenik, és éppen a tettre vágyó, eredményorientált fiatalok részéről, akik, ha nem lesznek is mind sikeresek, az együttes teljesítményük várhatóan pozitív lesz. További lényeges gazdasági jelentősége a megoldásnak, hogy az ingyenes (vagy támogatott) szolgáltatásokat igénybe vevő (és azzal elégedetlen) emberekből a piacon megjelenő vásárlókat teremt, illetve a juttatásokért lobbizó (könyörgő, zsaroló) intézményeket versenyző szolgáltatókká alakítja, miközben a működéshez nincs szükség az állami bürokráciára.
A társadalmi örökség tehát a szokásos társadalmi, szociális juttatások mai formáit helyettesíti, de forrása nem adókból származik, hanem a társadalmi vagyon vállalkozásba adásából. Fő célja az „osztogatás-fosztogatás” elkerülése, a pénzköltés hatékonyabbá tétele, továbbá mindenki számára biztosítani a gazdasági versenyben való indulás lehetőségét.
Lássunk egy példát. Ha 50 millió a születéskor kapott társadalmi örökség, 10 százalék az éves kamat és 70 százalék a kockáztatható hányad, akkor az első évben 3,5 millió a felvehető összeg és a betét 1,5 millióval növekszik. Mind a betét, mind a felvehető juttatás exponenciálisan növekszik és 25 év alatt mindkettő megduplázódik. Amikor 25 éves korban felveszi a kb. 70 milliós összeget, a betét lecsökken kb. 30 millióra, de egyébként folytatódik a folyamat alacsonyabb szintről indulva.
A paraméterek exogén változók, tehát nem önkényesen megválaszthatók, hanem a gazdasági környezettől függenek. A kamat esetén ez nyilvánvaló (kivéve néhány politikus számára). A kockáztatható hányadot úgy kell meghatározni, hogy a várható élettartam eléréséig a betét akkor is elérje az induló értéket, ha tulajdonosa nem gyarapította, tehát a következő nemzedéknek semmiképpen ne csökkenjen a társadalmi öröksége. A születéskor kapott társadalmi örökség pedig az előző generáció által felhalmozott, újra osztható összegtől függ. Mivel a demográfia a statisztika legmegbízhatóbb ága, így ez könnyen megoldható feladat.
Minden újszülött ugyanannyi társadalmi örökséget kap. Ez nem igazságos rendszer, hiszen nem mindenki egyformán rászorult. Viszont a rászorultság mérése nem ingyen van és az sem igazságos (legalábbis a működő szociális rendszerek példája ezt mutatja). Ez a megoldás legalább olcsó: mindenki ugyanannyit kap. Az, hogy a nagyobb jövedelmű családok is ugyanannyit kapnak, nem is annyira igazságtalan, mert – mint látni fogjuk – közvetve ők fizetik.
A társadalmi örökségből származó jövedelem hatásában hasonlít a feltétel nélküli alapjövedelem egyre népszerűbb elképzeléséhez, csak itt más a forrása.
A hagyományos tulajdonformák (magám, állami stb.) mellett a személyes társadalmi tulajdon párhuzamosan működhet. Ez a tulajdonforma a magántulajdon és a bérleti tulajdon keveréke, és biztosítja, hogy az működtesse az adott gazdasági egységet, aki leghatékonyabban tudja - de csak addig, amíg ő a leghatékonyabb, és neki is érdeke legyen a nála is hatékonyabb utód felkutatása. Logikailag alig különbözik a magántulajdontól: a tulajdonos rendelkezik a tulajdonnal, az értékváltozás is az ő zsebére megy. Mindössze annyi a különbség, hogy nincs tulajdonosi monopóliuma: eladási kötelezettsége van, ha jelentkezik egy vevő, aki meg akarja venni. Az eladási árat természetesen az eladó állapítja meg. Ettől ez a forma még nem különbözne a magántulajdontól, hiszen mindenki tud olyan árat kérni, amit senki sem fog kifizetni, tehát az eladási kényszer csak akkor érvényesülne, ha a tulajdonos amúgy is el akarná adni. Csakhogy – és ez a különbség – a tulajdonosnak előre kell bejelentenie azt az árat, amiért szívesen eladná - és ezután az érték után évi 1 százalék használati díjat tartozik fizetni a saját zárolt számlájára.
Lássunk egy példát. Ha van egy lángossütő bódé, amit a tulajdonosa 12 millióra értékel, akkor évi 120 ezer (havi 10 ezer) forint használati díjat kell fizetnie a saját társadalmi örökség számlájára és ha valaki meg akarja venni a bódéját 12 millióért, akkor el kell azt adnia. Bármikor felemelheti az értékét 24 millióra, ekkor évi 240 ezret kell fizetnie, de csak 24 millióért köteles eladni. Ha tehát a tulajdonos nem akarja eladni a tulajdonát, érdemes felülértékelnie. Ez ugyan nincs ingyen, de ha mégis rálicitálnak, nem jár rosszul. Akkor működik jól a modell, ha a tulajdonosváltás súrlódásmentes, azaz mindkét fél számára előnyös.
A használati díjat tekinthetjük biztosítási díjnak is, hiszen a tulajdonos tetszőleges szinten biztosíthatja magát a kivásárlás ellen, de tekinthetjük vagyonadónak is, sőt – ha a jövedelem tőkearányos – jövedelemadónak is.
Az „azé a föld, aki megműveli" szlogen kibővíthető így: „azé a föld, aki a legjobban megműveli, és csak addig, amíg ő műveli meg legjobban". Ha belegondolunk, a lényeges különbség a magántulajdon és a személyes társadalmi tulajdon között az, hogy a magántulajdonosnak joga van nem eladni a tulajdonát. A mi tulajdonosunk ezt a lehetőséget csak (irreálisan) magas ár megállapításával szerezheti meg, ami számára többlet költséggel jár. E tulajdonforma előnye az is, hogy a tulajdonosnak, mivel a használatidíj-fizetési kötelezettsége mindig megmarad, amíg ő a tulajdonos, előbb-utóbb gondoskodni kell az utódlásról, ha nem akarja elveszíteni a kifizetett vételárat. Tehát ösztönözve van, hogy olyan utódot találjon, aki legalább azonos hatékonysággal tudja működtetni a tulajdont (ingatlant, vállalkozást). Ha olyat talál, aki nála jobb eredményt is képes kihozni a vállalkozásból, mindkettőjük közös érdeke lesz a tulajdonosváltás. Ha könnyű ilyen vállalkozókat találni, akkor mintegy kényszerítve van az átadásra, vagy legalábbis magasabb árat kell megállapítania, hogy a nála hatékonyabb (potenciális) vállalkozókat távoltartsa. Így a magasabb használati díjban kell megfizetnie, hogy nem ő a leghatékonyabb.
A személyes társadalmi tulajdon esetén folyamatosan lehet licitálni. Ugyan csak a tulajdonos változtathatja a tulajdon értékét, de – az eladási kényszer miatt – tulajdonképpen bárki, aki ki tudja fizetni a vételárat. Így ténylegesen mindenki saját magára licitál és az értéknövekmény (a licit) az övé lesz. A licit eredménye realizálható, ha hosszú távon tudja működtetni, vagy el tudja adni az ingatlant (vállalkozást) a megemelt áron, azaz a piac elismeri az értéknövekedést.
A használati díj – ha nem is a megszokott módon, de – adó. Ugyan a saját számlára fizeti, amelyet élete végéig használ és a kamatokon keresztül a befizetések nagy részét vissza is kapja, de végsősoron a következő generációé lesz.
Ha a használati díj nem lenne, azaz 0 százalék lenne, akkor e tulajdonforma azonos lenne a magántulajdonnal, hiszen a tulajdonos büntetlenül mondhat irreálisan magas árat, és csak akkor adná el, ha el akarja adni. Ha viszont a használati díj 100 százalék, akkor a bérleti tulajdonnál vagyunk, ahol az a bérlő, aki a legmagasabb bérleti díjat fizeti. A hatékonyság szempontjából a bérleti tulajdon nem szerencsés, hiszen a bérlő nincs érdekelve a bérlemény értékgyarapodásában, ezért fontos, hogy az alkalmazott tulajdonforma nagyon közel legyen a magántulajdonhoz, hiszen az ingatlanhoz kötődő vállalkozások értéknövekedésében jelentős tényező lehet a fejlesztésből származó rész. Az 1 százalékos használati díj alig korlátozza a magántulajdon jelleget, a tulajdonos érdekeltsége lényegében azonos, mintha tényleges magántulajdonos lenne. De a mi tulajdonformánk elvárja a tulajdonostól, hogy a környezetnek megfelelő hatékonysággal működtesse tulajdonát, amire a magántulajdonos nem kényszeríthető; ha pedig mások hatékonyabban tudják működtetni a tulajdonát - és ha racionálisan viselkedik – érdemes eladnia azt.
Nagy előnye ennek a tulajdonformának, hogy önszabályozó módon működik. Nincs szükség adóhatóságra, a piac, a folyamatos versenyhelyzet magától szabályozza és alakítja ki a reális értékbecslést. Az eljárás alkalmazása minimális adminisztrációval jár, mindössze az egyes egységek aktuális értékét kell nyilvántartani és közzétenni, a többi megy magától. A rendszer nyilvántartása is egyszerű: mindenkinek két bankszámlája van, egy zárolt (amelynek csak a kamatait kapja kézhez) és egy szabadon felhasználható.
A szerző: F. Liska Tibor
informatikus, közgazdász