Liska Tibor
Liska Tibor
A 60-as évek elejére már kitisztult valamilyen koncepció a fejében. Azt már tisztán látta, hogy a tulajdonosi funkciókat semmilyen bürokrácia nem fogja tudni helyettesíteni, továbbá azt is, hogy a legtöbb gondot az állami beavatkozások okozzák. Az is világos lett, hogy nem csak a szocializmussal van baj, hanem a kapitalizmussal is. A kapitalizmus csak annyival működik hatékonyabban, amennyivel kevesebb befolyása van az államnak a gazdaságra, de egyébként ugyanazok a problémák.
Az 1968-as új gazdasági mechanizmusra készülve bíztatták apámat, hogy írja le világmegváltó gondolatait. Ekkor írta az „Ökonosztát” című könyvet, ami arról szólt, hogy a gazdaságnak önszabályozó módon kéne működnie. Az önszabályozás lényege a visszacsatolás, a folyamatos alkalmazkodás a változó körülményekhez. Ebből következik, hogy az állam szerepét redukálni kell. Szükség van államra, de csak annyira, mint a bíróra a focimeccsen, aki szabadrúgást ítélhet, vagy akár ki is állíthatja a szabálytalankodókat, de labdába nem rúghat, és a szabályokat sem ő változtathatja meg.
A „Ökonosztát” körül nagy botrány lett (aki lesokszorosította, az papírpazarlás címén fegyelmit kapott), és csak húsz év múlva, 1988-ban jelenhetett meg, de addig is sokan olvasták szamizdatban.
A 70-es évek közepén a Közgazdasági Egyetemen alakult egy vállalkozáskutató csoport, azzal a céllal, hogy a koncepciót közérthetővé tegye (mert nagyon nehezen volt érthető) és kísérleteket ösztönözzön. Én a 70-es években végeztem a Közgázt és utána 10 évig külső óraadóként gyakorlatvezető voltam a matek tanszéken, tehát bejártam az egyetemre és bejártam a vállalkozáskutató csoport vitáira is. Kezdetben 5-6 részvevő volt, de aztán egyre többen kezdtek érdeklődni a téma iránt. A heti rendszerességgel tartott vitákra egyre nagyobb termet kellett igényelni és a 80-as évek elejére megtelt az egyetem legnagyobb előadóterme is.
Apám fejében nagyon konzisztensen megvolt a koncepció, de senki nem értette. Viszont minden feltett kérdésre meggyőzően tudott válaszolni. Sokan mondták neki írja le konkrétan az elképzelését, amire mindig azt felelte, nem írhatja le, amit ő sem tud. Mivel én voltam a kvázi matematikus a kutatócsoportban, elkezdtem képletekkel megfogalmazni, amit megértettem. Eleinte nagyon sok tévedés, félreértés volt, de sok-sok iterációval kialakult egy matematikai modell, de az is csak kevesek számára volt érthető.
A 80-as évek elejére számtalan helyen használtak egyes ötleteket a koncepcióból – többnyire a licitálást. A szentesi kísérlet és az Ökland diáktábor volt, amelyek valóban a modell szerint működtek.
A Liska-viták is nagyon népszerűek lettek. Sok tekintélyes hozzászóló volt: Berend T. Iván, Bokros Lajos, Csepeli György, Hernádi Gyula, Jancsó Miklós, Kopátsy Sándor, Kornai János, Laki Mihály, Láng Zsuzsa, Lengyel László, Nyers Rezső, Petschnig Mária, Sárközy Tamás, Síklaki István, Szerdahelyi István, Tardos Márton, és még sokan mások.
1982-ben az Economist egyik szerkesztője, Norman Macrae is eljött Budapestre, és néhány hónappal később hosszú cikket publikált az Economist-ban „Into entrepreneurial socialism” címmel. Apám egymás után két szívinfarktust kapott – nem függetlenül a hatóságokkal és a bürokráciával folytatott küzdelemtől – és így néhány év szünet következett.
A rendszerváltás okozta sokk csökkentette a téma iránti érdeklődést és apám 1994-ben bekövetkezett haláláig ugyan működött a kutatócsoport, de sokkal kisebb intenzitással.
1998-ban a Közgazdasági Szemlében megjelent a Liska-modell című cikkem (ezzel kapta a koncepció ezt az elnevezést) és a Corvinus Egyetemen indítottam egy féléves kurzust a témáról, ami 2018-ig tartott. Annak ellenére, hogy a kurzus csekély érdeklődés mellett zajlott, sokat segített a modell tovább fejlődésében és számtalan publikáció is született.
2009-től beindultak a LisKaLand diáktábor kísérletek, amik kezdetben évente, majd kétévente azóta is működnek.
A társadalom egy bonyolult rendszer és nem működik önszabályozó módon. Valahogy úgy kéne működnie, mint ahogy az emberi test működik. Emésztünk, lélegzünk, vért keringtetünk, hőmérsékletet szabályozunk, sőt vércukorszintet szabályozunk és még rengeteg dolgot, amiről lényegében nem is tudunk. Ezeket mindenféle automatizmusok működtetik. Az emberi agy ugyan képes mindent közvetlenül befolyásolni, de nem tanácsolnám senkinek, hogy próbálja meg az összes anyagcsere funkcióját közvetlenül irányítani, mert biztos, hogy komoly működési zavarokat okozna magának.
A társadalomban is vannak alrendszerek, amik önszabályozó módon működnek (például a közlekedésben a körforgalom, ami egy önszabályozó kereszteződés). Azonban a közvélemény, de még a szakemberek jelentős része is azt gondolja, hogy a központi irányítást kell tökéletesíteni, pedig törhetnék a fejüket azon is, hogyan lehet önszabályozó alrendszereket, játékszabályokat kitalálni.
A szabályalkotásnak is vannak szabályai, amit a szabályalkotók gyakran elfelejtenek. A jó szabály megfelel az alábbiaknak:
A népszerű sportok szabályai eleget tesznek ezeknek a kritériumoknak, bár a finomhangolás sokszor bonyolítja a helyzetet. Például a foci szabályai mindenkinek könnyen érthetőek, de a les szabályt vagy az előnyszabályt már nem érti mindenki, de az alapszabály mindenkinek világos.
A már működő önszabályozásra jó példa a bevásárló központok parkolójában az a szabály, hogy a bevásárlókocsit vissza kell tolni a gyűjtő helyre. Ehhez kitalálták azt a láncos szerkezetet, amibe be kell helyezni egy érmét az elvitelkor és a visszavitelkor kapom vissza. Ez egy önszabályozó rendszer és egyben gazdasági szabályozás is, hiszen vagy visszatolom a kocsit, vagy fizetek annak, aki majd helyettem visszatolja. Ez a szabályozás nincs ingyen, mert ki kellett találni, fel kellett szerelni a láncos kütyüket, de még mindig olcsóbb, mint más megoldás. Segédmunkások alkalmazása drágább lenne és nem is lenne elég rugalmas, hiszen csúcsforgalomban sokkal több segédmunkásra lenne szükség, mint különben. Lenne egy olcsóbb megoldás, ha megkérnék a vásárlókat, hogy legyenek szívesek visszatolni a kocsikat a gyűjtőhelyre, de jó eséllyel nem működne, mert elindulna egy erózió. Mondjuk eleinte mindenki visszatolná, de aztán egyesek, akiknek nagyon indokolt kifogásuk van (például rosszul lett a gyerek és rohanni kell az orvoshoz) ott hagynák a parkoló közepén. Aztán azok is ott hagynák, akiknek kevésbé elfogadható okuk van, de nagyon sietnek és így tovább. A végén az is ott hagyná, akinek semmi dolga sincs, de hát mindenki itt hagyta. Ebből az is látszik, hogy a rossz szabályozás morálisan is károkat okoz.
Az önszabályozás után térjünk rá a piaci megoldások elvére. Piaci megoldásnak nevezzük azt amikor az együttműködés kölcsönös megegyezés alapján jön létre. Tehát akkor jön létre a tranzakció, ha minden fél hozzájárult, mindenkinek vétójoga van, nem lehet senkit sem kényszeríteni. A koncepció alapján mindennek kölcsönös megegyezésen kell alapulnia. Ezzel kapcsolatban van két liskai tétel:
A második tétellel kapcsolatban legyen itt egy vitatható indirekt bizonyítás: ha nem kölcsönös megegyezésen alapul az együttműködés, akkor ott valakit belekényszerítettek, és akit belekényszerítettek, az nem fog olyan lelkesen együttműködni, mint az, aki önszántából teszi, és ez a hatékonyság rovására megy.
A kölcsönös megegyezés megtalálása energia- és időigényes dolog. Tárgyalni kell, egyeztetni kell, meg kell találni a kompromisszumot. A jogrend cseppet sem támogatja ezt a folyamatot. Valahogy mindig kijelöljük, vagy megválasztjuk azokat, akik a többieket utasíthatják, és akinek joga van a többieket utasítani az kevésbé keresi a kölcsönös megegyezés lehetőségét, még akkor se, ha erre lenne mód.
A kölcsönös megegyezésnek vannak korlátai. Operatív döntéseknél nincs idő állandó egyeztetésre. Például egy kézbesítő nem alkudozhat, oda kell mennie, ahova küldik. Neki is megvolt a lehetősége a kölcsönös megegyezésre, amikor aláírta munkaszerződést és élhetett volna a vétójogával. Nem volt kényszerítve, a csomag elfogadására, kereshetett volna másik ajánlatot.
Általában csomagok közül kell választani és nem lehet kimazsolázni ebből ezt, abból azt, hanem csak egész csomagot lehet választani. Ha elég sok csomag van, akkor nincs is gond. Akkor van gond, ha nagyon kevés csomag van. Például, ha csak az a két lehetőség van, hogy odaadom a jövedelmem felét, vagy börtönbe csuknak, az nem igazi választás.
Az a gyanúm, hogy ha nincs mód a kölcsönös megegyezésre akkor jobb, ha nincs együttműködés. mint a kényszeregyüttműködés. Vannak olyan testületek (például az amerikai esküdtszék), ahol a döntéshez teljes konszenzus szükséges. Mindazonáltal nem könnyű elképzelni a magyar parlament működését teljes konszenzus mellett, de biztosan egész másként működne, ha egy döntéshez mindenkit meg kéne nyerni, nem csak a többséget.
A piaci megoldások mellett a döntési felelősség kérdése is fontos. A koncepció szerint a döntéshozó közvetlen felelőséggel tartozik, neki kell viselnie a következményeket. Sajnos ezt nem mindig egyszerű megoldani, de törekedni kell rá.
Bármilyen tevékenységet folytatunk is, erőforrásokat kell felhasználnunk. Nyersanyagokat, energiát, munkaerőt. Létrehozunk valamilyen produktumot, terméket. Ha jól csináltuk, akkor az elpusztított erőforrások (mert korábbi formájukban megszűnnek létezni) összértéke kevesebb lesz, mint a produktum értéke. Ha ezeket az erőforrásokat a piacról kell beszerezni, akkor ki kell fizetni, megjelenik a költségeink között és el tudjuk dönteni, hogy egyáltalán érdemes-e felhasználnunk.
A probléma ott van, amikor olyan erőforrást használunk fel, ami nincs ott a piacon, így nem jelenik meg a költségeink között és emiatt nem is gazdálkodunk velük igazán. Ezek tipikusan a környezeti erőforrások. Adódik a megoldás: a környezeti javaknak is a piacon a helyük. Nagyon nehéz egy csomó környezeti erőforrásról elképzelni hogyan fog a piacra kerülni, de pár száz évvel ezelőtt senki sem gondolta, hogy fizetni kell a vízért, ma meg ott van a vízóra a lakásokban. A széndioxid kvóta is egy kezdetleges piacosítása a környezeti javaknak.
Nem csak környezeti javakkal bánunk pazarlóan. Például hatóságok nagyon gyakran hoznak olyan döntéseket, amik iszonyú erőforrásígényt támasztanak az érintettekkel szemben (könyvelők tudnának erről mesélni). A hatóságok költségei között nem jelenik meg az az erőforrásígény, amit másoknak okoznak, és ha bármi módon megjelenne, talán kicsit körültekintőbben hoznák a döntéseiket.
Általában nem jók azok a rendszerek, ahol a döntéshozó nem közvetlenül viseli a felelőséget. Az én döntök és ti viselitek a következményeket, nem jó megoldás.
Nagyon leegyszerűsítve kétfajta döntési mechanizmus van: bürokratikus és piaci. A bürokratikus hierarchikus, a piaci az elosztott. A bürokráciában kevés ember dönt, a piacon sok ember dönt. A sok ember döntésének eredője sokkal megbízhatóbb, még ha nagyon szóródnak is az értékek.
Ez nem jelenti azt, hogy a piac tévedhetetlen. A piac is téved, csak viszonylag gyorsan korrigál, míg a bürokrácia, ha egyáltalán észreveszi a hibát, nehezebben szánja rá magát a korrekcióra. Apám elvekben gondolkozott. Szerinte az elveket kell megérteni és a számtalan konkrét megoldás közül az a jobb modell, amelyik legjobban megfelel az elveknek és még működik is.
Ha belegondolunk a világon mindenhol az összes jövedelem felét (vagy több mint felét) a lehető legkevésbé hatékony módon költik el, az állami költségvetés formájában. És nem csak a hatékonysággal van a baj, hanem még drága is. Ugyanis kell egy apparátus, aki beszedi a pénz, több másik, aki elkölti, közben ezek az apparátusok felélik a beszedett összeg jelentős részét és amit juttatásokként kiosztanak, azzal kevesen elégedettek, mert a saját pénzükből nem ezt vették volna.
Ez a jövedelem újraelosztás (redisztribúció) tipikus állami feladat, és ezt próbálja kiváltani a modellben a társadalmi örökség úgy, hogy a mások pénze helyett mindenki a sajátját költse.
A társadalmi örökség egy zárolt betétszámla, amit születésekor mindenki megkap és élete végéig használhatja, majd halálakor visszaszáll a társadalomra. Ebből a zárolt betétkönyvből folyamatos és növekvő jövedelmek származnak. Ez minden társadalmi juttatás. Ebből kell fizetni a bölcsödét, óvodát, oktatást, betegbiztosítást (nem az orvost, hanem a biztosítót), ez a családi pótlék, a munkanélküli segély, sőt még a nyugdíj is.
A társadalmi örökség (zárolt betétszámla) tulajdonosa folyamatosan megkapja a kamatok egy részét és egyszer – nagykorúsága elérésekor – felveheti a betét kockáztatható hányadát. A kamatoknak is csak kockáztatható hányadát kapja kézhez, a többit tőkésíteni kell, így a betét folyamatosan növekszik, majd – mondjuk 25 éves korában – felvesz egy nagyobb összeget. Ez a tekintélyes összeg tetszőleges célra felhasználható, lakásvásárlásra, vállalkozás indítására, vagy bármi egyébre. Nem érdemes korlátozni a felhasználását, még akkor sem, ha lesznek olyanok is, akik látszólag értelmetlen célra fordítják, hiszen a korlátozás azokat is sújthatja, akik jól használnák ki a lehetőséget, nem beszélve arról, hogy a kettő közti különbségtétel nem megoldható feladat.
Gazdaságilag mindenképpen előnyős, ha ez a vásárlóerő megjelenik, és éppen a tettre vágyó, eredményorientált fiatalok részéről, akik, ha külön-külön nem lesznek is mind sikeresek, az együttes teljesítményük várhatóan pozitív lesz. További lényeges gazdasági jelentősége a megoldásnak, hogy az ingyenes (vagy támogatott) szolgáltatásokat igénybe vevő (és azzal elégedetlen) emberekből a piacon megjelenő vásárlókat teremt, illetve a juttatásokért lobbizó (könyörgő, zsaroló) intézményeket versenyző szolgáltatókká alakítja, miközben a működéshez nincs szükség az állami bürokráciára.
1. ábra
Társadalmi örökség (zárolt betét)
A hagyományos jövedelem újraelosztás a generáción belül történik. A produktívabb szférától elvonják a jövedelmek egy részét és a kevésbé produktívaknak juttatják. Ennek az a hátránya, hogy pont azoktól vonják el a forrásokat, akik tudnak jövedelmet termelni és így kevesebb jövedelem jön létre, tehát kevesebb is osztható újra. A társadalmi örökség által az újra osztást generációk között történik, nem gátolja a jövedelemtermelőket és így hosszútávon több jövedelem keletkezik, tehát azoknak is több jut, akik nem termelnek jövedelmet.
Minden újszülött ugyanannyi társadalmi örökséget kap. Ez nem igazságos rendszer, hiszen nem mindenki egyformán rászorult. Viszont a rászorultság mérése nem ingyen lenne és az sem lenne igazságos (legalábbis a működő szociális rendszerek példája ezt mutatja). Ez a megoldás legalább olcsó, mindenki ugyanannyit kap. Az, hogy a nagyobb jövedelmű családok is ugyanannyit kapnak, nem is annyira igazságtalan, mert – mint látni fogjuk – közvetve ők fizetik.
A társadalmi örökségből származó jövedelem hatásában hasonlít a feltétel nélküli alapjövedelem egyre népszerűbb elképzeléséhez, csak itt más a forrása.
A társadalmi örökség betétet növelni is lehet, sőt aki vállalkozni akar, az kénytelen is. Az a szelekciós elv érvényesül, hogy egy adott gazdasági egységnek az lehet a tulajdonosa, aki a legnagyobb társadalmi örökséget generálja a következő nemzedék javára.
A modellben egy sajátos tulajdonforma a „személyes társadalmi tulajdon” érvényesül. Ez a tulajdonforma a magántulajdon és a bérleti tulajdon keveréke, és biztosítja, hogy az működtesse az egységet, aki leghatékonyabban tudja, de csak addig, amíg ő a leghatékonyabb, és neki is érdeke legyen a nála is hatékonyabb utód felkutatása. Logikailag alig különbözik a magántulajdontól: a tulajdonos rendelkezik a tulajdonnal, viseli az értékvesztéséből származó kockázatot és az értéknövekedés is az ő zsebére megy. Mindössze annyi a különbség, hogy nincs tulajdonosi monopóliuma: eladási kötelezettsége van, ha jelentkezik egy vevő, aki meg akarja venni. Az eladási árat természetesen az eladó állapítja meg. Ettől még nem különbözne a magántulajdontól, hiszen mindenki tud olyan magas árat kérni, amit senki sem fog kifizetni, tehát az eladási kényszer csak akkor érvényesülne, ha a tulajdonos amúgy is el akarná adni. Csakhogy – és ez a különbség – a tulajdonosnak előre kell bejelentenie azt az árat, amiért szívesen eladná és ezután az érték után évi 1 százalék használati díjat tartozik fizetni a saját zárolt számlájára.
Az „azé a föld, aki megműveli" szlogen kibővíthető így: „azé a föld, aki a legjobban megműveli, és csak addig, amíg ő műveli meg legjobban". Ha jobban meggondoljuk, a lényeges különbség a magántulajdon és a személyes társadalmi tulajdon között az, hogy a magántulajdonosnak joga van nem eladni a tulajdonát. A mi tulajdonosunk ezt a lehetőséget csak (irreálisan) magas ár megállapításával szerezheti meg, ami számára többlet költséggel jár. Másrészről, mivel a használati díj fizetési kötelezettsége mindig megmarad, amíg ő a tulajdonos, előbb-utóbb gondoskodni kell az utódlásról, ha nem akarja elveszíteni a kifizetett vételárat. Tehát ösztönözve van, hogy olyan utódot találjon, aki legalább azonos hatékonysággal tudja működtetni a tulajdont (ingatlant, vállalkozást). Ha olyat talál, aki nála jobb eredményt is képes kihozni a vállalkozásból, mindkettőjük közös érdeke lesz a tulajdonosváltás. Ha könnyű ilyen vállalkozókat találni, akkor mintegy kényszerítve van az átadásra, vagy legalábbis magasabb árat kell megállapítania, hogy a nála hatékonyabb (potenciális) vállalkozókat távoltartsa. Így a magasabb használati díjban kell megfizetnie, hogy nem ő a leghatékonyabb.
A javasolt tulajdonforma egyesíti a bérlő és a tulajdonos jogkörét úgy, hogy mindig a társadalmilag kedvezőbb jellemzők domináljanak. Ha a vállalkozó birtokon belül akar maradni, ezt csak addig teheti, amíg elég hatékonyan tud gazdálkodni a tulajdonnal, ha szabadulni akar tőle, akkor gondoskodnia kell olyan utódról, aki hasonló hatékonyságot produkál, vagy neki kell megtérítenie a veszteségeket.
A személyes társadalmi tulajdon esetén folyamatosan lehet licitálni. Ugyan csak a tulajdonos változtathatja a tulajdon értékét, de – az eladási kényszer miatt – tulajdonképpen bárki, aki ki tudja fizetni a vételárat. Így ténylegesen mindenki saját magára licitál és az értéknövekmény (a licit) az övé lesz. A licit eredménye realizálható, ha hosszú távon tudja működtetni, vagy el tudja adni az ingatlant (vállalkozást) a megemelt áron, azaz a piac elismeri az értéknövekedést.
A használati díj – ha nem is a megszokott módon, de – adó. Ugyan a saját számlára fizeti, amit élete végéig használ és a kamatokon keresztül a befizetések nagy részét vissza is kapja, de végsősoron a következő generációé lesz.
Ha a használati díj nem lenne, azaz 0% lenne, akkor e tulajdonforma azonos lenne a magántulajdonnal, hiszen a tulajdonos büntetlenül mondhat irreálisan magas árat, és csak akkor adná el, ha el akarja adni. Ha viszont a használati díj 100%, akkor a bérleti tulajdonnál vagyunk, ahol az a bérlő, aki a legmagasabb bérleti díjat fizeti. A hatékonyság szempontjából a bérleti tulajdon nem szerencsés, hiszen a bérlő nincs érdekelve a bérlemény értékgyarapodásában, ezért fontos, hogy az alkalmazott tulajdonforma nagyon közel legyen a magántulajdonhoz, hiszen az ingatlanhoz kötődő vállalkozások értéknövekedésében jelentős tényező lehet a fejlesztésből származó rész. Az 1 százalékos használati díj alig korlátozza a magántulajdon jelleget, a tulajdonos érdekeltsége lényegében azonos, mintha tényleges magántulajdonos lenne. A mi tulajdonformánk elvárja a tulajdonostól, hogy a környezetnek megfelelő hatékonysággal működtesse tulajdonát, amire a magántulajdonos nem kényszeríthető, bár – ha racionálisan viselkedik – érdemes eladnia tulajdonát, ha mások hatékonyabban tudják működtetni.
Nagy előnye ennek a tulajdonformának, hogy önszabályozó módon működik. Nincs szükség adóhatóságra, a piac, a folyamatos versenyhelyzet magától szabályozza és alakítja ki a reális értékbecslést. Az eljárás alkalmazása minimális adminisztrációval jár, mindössze az egyes egységek aktuális értékét kell nyilvántartani és közzétenni, a többi megy magától.
A fentebb felvázolt modell nem az eredeti modell, bár matematikailag egyenértékű. Ez a megfogalmazás könnyebben érthető, hiszen csak a magántulajdontól való eltérést kell megérteni. A rendszer nyilvántartása is egyszerű: mindenkinek két bankszámlája van, egy zárolt (aminek csak a kamatait kapja kézhez) és egy szabadon felhasználható.
2. ábra
Egyszerűsített modell
A befizetések nem a saját számlára kerülnek, hanem a korábbi tulajdonosok zárolt számlájára. Aki licitál, annak „erkölcsi tőkéje” keletkezik, ami egy fiktív számla és ennek a kamata kerül a zárolt számlájára. Tehát valójában mindenki annak fizet, aki az értéket létrehozta.
3. ábra
Eredeti modell
A LisKaLand táborok 7-8 napig tartottak. A résztvevők száma 90-130 között mozgott. A táborlakókat színvonalas programok várták: napközben szakmai előadások, esettanulmányi verseny, képességfejlesztői tréning, este zenekarok, bűvész-műsor, vetélkedők és bulik hajnalig, ahogy a diáktáborokban szokás. A legmaradandóbb élményt azonban a Liska-modell gyakorlati alkalmazása nyújtotta. A résztvevők vállalkozásba vették és saját maguk üzemeltették a tábor minden funkcióját: a konyhákat, a büféket, a sportpályákat, a szálláshelyeket és minden egyebet. Az igénybe vett szolgáltatásokért LisKaLand saját pénznemében, ÖKI-ben fizettek egymásnak.
Minden táborlakó egységesen kapott „társadalmi örökséget", ami folyamatos és növekvő jövedelmet biztosított. Valójában két számlából állt, egy zároltból és egy szabadon felhasználhatóból és mindkettő kamatozott (20% volt a napi alapkamat). Az ebből származó bevétel fedezte a megélhetési költségeket, még akkor is, ha valaki egyéb jövedelemre nem tett szert.
A tábor elején árverést tartottak, ahol a vállalkozások első tulajdonosukhoz kerültek. Az árverésen 40-60 cég talált gazdára, de ezeknek kb. egyharmada volt nagy forgalmú, ahol jelentős bevételre lehetett számítani és ezekért folyt a legnagyobb verseny. A leendő tulajdonosnak garanciát kellett biztosítania, amit a szabadon felhasználható betétből, vagy hitelből fedezhetett. A tulajdonosnak a cég értékével arányosan folyamatosan fizetnie kellett, de bármikor újraértékelhette a saját cégét és csökkenthette vagy növelhette fizetési kötelezettségeit. Ha növelte a cégértéket (licitált), akkor a többlet miatti befizetések már a saját (zárolt) számlájára mentek és ezt akkor is megkapta, ha valaki kivásárolta, de akkor már nem neki kellett befizetnie. A céget át kellett adnia annak, aki át akarta venni és kellő garanciát tudott biztosítani.
LisKaLandon két „állami" cég működött: a Bank, és a Külker. Mindkét állami vállalat lényegében döntési jogkör nélkül üzemelt, csak a profiljába tartozó szolgáltatásokat nyújtotta. A Bank a folyószámlákat vezette egy lokális számítógép hálózaton, de mindenki saját maga intézte a tranzakciókat. LisKaLand teljes információs társadalom volt: a folyószámlák nyilvánosak voltak, a banki terminálokról (később már okostelefonról is) bárki lekérdezhette az adatbázis bármely részletét, még azt is ki, mikor, milyen tranzakciót bonyolított a bankban.
A Külker „külföldről" (a közeli bevásárlóközpontból) szerezte be a megrendelt termékeket a nagykereskedelmi cégek által leadott rendelések alapján. Csak a „közellátási cégek" (konyhák, büfék, kocsmák, cukrászdák, trafikok) rendelhettek, a profiljuknak megfelelő árut a nagykereskedőktől, de a trafikokon keresztül bárki leadhatott rendelést.
A rendelési lista ugyan elég terjedelmes volt, de a költségvetés lehetőségeinek figyelembevételével korlátozta a beszerezhető cikkek fajtáit, elsősorban az alacsonyabb árfekvésű termékek felsorolásával. A rendelési listák ÖKI-ben voltak beárazva a bevásárlóközpont áraival arányosan úgy, hogy a várható rendelésállomány ne lépje túl a rendelkezésre álló keretet. Minden reggel elkészült az aktuális árlista, a rendeléseket délig lehetett leadni, és kora délután már teljesítették is, és a nagykereskedők szétosztották az igényelt tételeket.
Az említett minimális piacszabályozástól eltekintve az összes vállalkozásra egységes szabályok vonatkoztak. Az árverésen mindenki azonos vagyonnal indult és a tábor folyamán a saját döntései eredményeként alakult a vagyoni helyzete. A tábor végén mindenkinek jutott a nyereményekből. A nyeremények között volt néhány értékesebb is (laptop, okos telefon stb.) és a részvevők vagyonuk sorrendjében választhattak a nyeremények közül.
A táborok a legnagyobb tanulsága talán az volt, hogy az önszabályozó szelekciós rendszer akkor is működik, ha senki nem mondja meg, jelöli ki, kinek, mit kell csinálnia. Itt csak az maradhatott tulajdonos, aki többet tudott kihozni a cégből, aki többet volt hajlandó befizetni a bevételeiből, mint a többiek. Csak azt a többlet jövedelmet lehetett „adómentesen" zsebre rakni, amit mások nem tudtak produkálni.
A jól működő szelekciót bizonyítja, hogy azok, akik több táborban is részt vettek általában hasonló helyen végeztek a rangsorban. Természetesen nem mindig ugyanazok nyertek, de aki egyszer jól szerepelt, az máskor is az élmezőnyben végzett.
A tulajdonosváltások is zökkenőmentesen zajlottak. Az első napokban volt mindig a legélesebb a verseny. Ha a tulajdonos nem emelte fel a cégértéket a jövedelmezőségnek megfelelő szintre, azt hamar észrevették és rálicitáltak. Az eredeti tulajdonos sokszor vissza is vásárolta a kilicitált céget, némi veszteséggel (a licit utáni befizetések a licitálót illették meg). Az első napok után már alig volt kivásárlás. Tulajdonoscserék akkor is zajlottak, de ezek hagyományos cégeladások voltak, amikor az eladó eladni, a vevő venni akart. Tehát a kényszer-kivásárlás csak addig fordult elő, amíg be nem állt a piaci egyensúly, ami egy-két nap alatt bekövetkezett.
Kezdetben a szervezők rengeteg feladatot vállaltak magukra. Később rájöttek, hogy sok „állami" funkció kiszervezhető és vállalkozássá alakítható. A legelső táborban még a nagykereskedelmi feladatokat is a Külker látta el, ami elég sok adminisztrációval járt és megterhelő volt a szervezők számára (az első napokban szinte nem is aludtak). A későbbiekben már nagyker cégekkel is bővítették az árverésen megszerezhető vállalkozásokat. Ez nem csak azért volt szerencsés megoldás, mert tehermentesítette a szervezőket, hanem azért is mert újabb nagy forgalmú cégek is versenybe léphettek. (Nagy profitot csak nagy forgalmú vállalkozások tudtak elérni, ezért az árverésen a legnagyobb licitcsata a kocsmák, konyhák, büfék esetében volt, és ezekhez csatlakoztak a nagyker cégek is.)
A későbbiekben is folytatódott az „állam" leépítése. Az igazságszolgáltatás, a közterület-felügyelet vállalkozásokká alakultak, sőt még kereskedelmi bankok is létrejöttek, amelyek a hitelkihelyezést és -követést végezték.
Voltak ellentétes tendenciák is. A közös mosdókat, zuhanyozókat kezdetben vállalkozások működtették, de a tisztasági elvárások különböző értelmezése sok vitát kavart, így ezek visszakerültek a szervezők hatáskörébe.
Noha minden törekvés arra irányult, hogy az „állam" semmibe ne szóljon bele, mégis adódtak olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen volt az „állami" beavatkozás. Például több esetben kellett – menet közben – a beszerezhető termékek listáját bővíteni, és volt olyan igény is, ami – némi tanakodás után – nem került fel a listára. Az árarányok is változtak. Például az eldobható (műanyag) tányér és pohár ára egészen addig emelkedett, amíg olcsóbb volt megfizettetni az edénymosogatást.
Az eredeti elképzelés, hogy az állam csak annyira szól bele a gazdaság működésébe, mint a bíró a focimeccsen a játékba, meg is valósult. A beavatkozások egyeseket előnyhöz juttattak ugyan, de senki sem gondolta, hogy ez lett volna a cél, és a versenyhelyzet ettől alig változott.
Sokan eleve úgy érkeztek a táborba, hogy majd kipróbálják milyen is az, amikor vállalkozást működtetnek, de a többség csak nyaralni akart. A vállalkozásokhoz – mint az életben is – szükséges volt árakkal, készletekkel kalkulálni, alkalmazottakkal egyezkedni stb. Még, akiknek nem sikerült jól az üzlet, azok is úgy gondolták sokat tanultak a tapasztalatokból.
A bőséges ellátmány ellenére mindenki legalább néhány napot dolgozott, még azok is, akik kifejezetten azzal a szándékkal jöttek, hogy csak nyaralni akarnak. Voltak, akik alkalmanként besegítettek konyhán, vagy büfében és voltak, akik rövid időre bérbe vettek egy-egy eszközt. Például többen sütöttek süteményt, amihez kibérelték a konyha sütőjét. A bérlőnek előzetesen egyezkednie kellett a tulajdonossal (az alapanyagokat csak a konyha tulajdonosa rendelhette meg), majd megsütötte és eladta a süteményt. A grillsütőt is többször kibérelték. Meg is vehette volna bárki, de aki csak egy estét akart grillezni, annak nem volt érdemes kivásárolnia, hiszen akkor neki kellett volna gondoskodnia a további üzemeltetéséről is. A gofrisütő is szinte folyamatosan bérbe volt adva.
Az alkalmi munka, a bérlet nem jelentett nagy bevételt, de a többség elsősorban nem is a pénzért dolgozott (bár anélkül aligha csinálta volna), hanem mert kedve volt dolgozni. Kényelmesen megéltek volna akkor is, ha elmarad az extra jövedelem, de kipróbálni valamit, amihez kedvük van és még keresni is lehet vele, az már igazán vonzó. De szép is volna, ha ez nem csak LisKaLandon lenne lehetséges!
Összefoglalva a táborok tanulságait, túlzás lenne bizonyítékokról beszélni, de annyit talán mondhatunk, hogy e kísérletek nem mondanak ellent az alábbiaknak:
Megtaláltam Glen Weyl címét a Prinston Egyetem honlapján és küldtem neki emailt. Megírtam, hogy nagyon tetszett a könyv és apám már 50 évvel ezelőtt is javasolta ezt a megoldást, én meg 10 éve kísérletezem diákokkal.
Weyl azonnal válaszolt, nagyon lelkesen. Érdekelte minden részlet. Elküldtem neki azt a néhány publikációt, ami angolul megvolt. Írta, hogy lesz Csikágóban egy konferencia a témában, jelentkezzek. Hát jelentkeztem és lázasan készülni kezdtem az előadásra, hogy két hónap múlva ne maradjak szégyenben. A konferencia szervezői nem tudták ki lehetek én a világ másik végéről és sajnálattal elutasítottak (bár résztvevőként elmehettem volna, ha kifizetem a borsos részvételi díjat).
Két héttel a konferencia előtt Weyl írt, hogy miért nem jelentkeztem a konferenciára, majd mikor kiderültek a történtek próbált intézkedni. Két szervezőtől is kaptam elnézést kérő emailt és ajánlatot, de már túl késő volt az utazás megszervezéséhez. Így utólag sajnálom, hogy nem szóltam azonnal az elutasítás után Weyl-nek, de akkoriban kicsit megkönnyebbültem, amiért nem kell küszködnöm a felkészüléssel (és talán féltem az esetleges kudarctól is).
F. Liska Tibor
2025. május