A bébikötvény, amelynek lényege, hogy minden gyermek születésekor alanyi jogon viszonylag nagy összegű kötvényt kap az államtól, amelyet nagykorúvá válásakor kamatostul felvehet, nem új ötlet. A "személyes társadalmi örökséget" Liska Tibor már negyven évvel ezelőtt kigondolta és az általa keresett önszabályozó társadalmi-gazdasági modell szerves részeként szerepeltette.
A közgazdaság történetben már korábbi utalások is találhatók e témában, de a legújabb kori felelevenítése Liska Tibor (1925–94) nevéhez fűződik. A mai magyar politikusok többsége résztvett a 80-as évek elején a budapesti közgazdaság-tudományi egyetemen folyó Liska-vitákon és bizonyára maradtak emlékeik az ott hallottakról. A bébikötvényhez hasonló javaslattal a közelmúltban Tony Blair angol kormányfő is előállt. 1983-ban az Economist hasábjain hosszú cikk jelent meg Liska elképzeléseiről, amelyben külön fejezet foglalkozott a társadalmi örökséggel. Nem zárható ki, hogy ezt Tony Blair csapata is olvasta.
A bébikötvény és a Liska-féle társadalmi örökség jelentősen eltér egymástól. A társadalmi örökség koncepció megvalósítása a jelenlegi körülmények között teljességgel lehetetlen, és még nagyon sokáig nem lesz kivitelezhető, ha egyáltalán valaha. Ehhez képest a bébikötvény csak annyi, mintha a gőzmozdony fagyos kazánját kiolvasztottuk volna, de felfűteni már nem akarjuk. Annyiban azonban hasznos lehet, hogy felhívja rá a figyelmet és ettől ugyan nem indul el a mozdony, de legalább tudjuk, hogy van. A gondolat mai politikai felelevenítése fontos lehet Liska elképzeléseinek újraértékelésében.
A társadalmi örökség a Liska-modellben az egyik eszköz az állam gazdasági szerepének visszaszorítására. A Liska-modell az államnak csak annyi szerepet szán a gazdaságban, mint egy játékvezetőnek a focimeccsen: szabadrúgást ítélhet, ha valaki kézzel ér a labdához vagy kiállíthatja a szándékosan szabálytalankodókat, de labdába nem rúghat és a szabályokat sem változtathatja meg.
Liska koncepciója abból a jogos kritikából indul ki, hogy a világ gazdasági rendszerei nem működnek hatékonyan (és itt nem a magyar, még csak nem is a kelet-európai, hanem általában a gazdasági rendszerekre gondolt, amelyeknek közös jellemzője az állam jelentős befolyása). A rossz működés magyarázataként több tényezőt jelölt meg, amelyek között szerepel a jövedelmek gazdaságtalan és pazarló újraelosztása is. A Liska-modell az újraelosztás (redisztribúció) új formáját javasolja a társadalmi örökség által, ami a koncepcióba – más fontos elemekkel együtt – szervesen és konzisztensen beleillik, de kiragadva meglehetősen öncélúnak tetszik.
Egyébként a Liska-modell leglényegesebb eleme nem a társadalmi örökség. Ennél fontosabb például a javasolt tulajdonforma, ami azt biztosítja, hogy a tulajdont az működtesse, aki ezt leghatékonyabban teszi. S ennek gyakorlati megvalósítása is egyszerűbb, lényegében csak elhatározás kérdése (több önkormányzat komolyan foglalkozik a gondolattal). Ám a bébikötvény a társadalmi örökség témáját vetette fel, így most csak ezzel foglalkozunk.
A Liska-modellben mindenki megkapja születésekor a személyes társadalmi örökségét, a felhalmozott nemzeti vagyon egy állampolgárra jutó részét, formálisan egy bankbetétet (mai árakon kb. 10 millió forintot). Kezdetben ennek csupán a kamatait használhatja, és ebből kell fedeznie egészségbiztosítását, neveltetését, képzését (a bölcsődétől az egyetemig) és ez szolgál induló tőkeként is a tanulmányok befejezése után, sőt forrása a nyugdíjnak is. A kamatok egy részét tőkésíteni kell, így a bankbetét állandóan növekszik, amíg a tulajdonos kiskorú, majd magát a tőkét is (részben) igénybe veheti induló vállalkozásához. A sikeres vállalkozók gyarapítják ezt a bankbetétet, ami életük végéig a rendelkezésükre áll. A modell a kötelező tőkésítés mértékét úgy szabályozza, hogy a várható élettartam elérésekor a bankbetét mindenképpen meghaladja a születéskori értéket, még akkor is, ha tulajdonosa semmit nem tett hozzá. Ezzel biztosítja a következő generáció társadalmi örökségét.
A nagykorúság (21 éves kor) elérésekor felvehető betétrészlet (10–15 millió, a kamatviszonyoktól függően) tetszőleges célra fordítható: lakásvásárlásra, vállalkozás indításra vagy bármi egyébre. Nem érdemes korlátozni a felhasználását, még akkor sem, ha lesznek olyanok is, akik látszólag értelmetlen célra fordítják, hiszen a korlátozás azokat is sújtja, akik jól használják ki a lehetőséget, nem beszélve arról, hogy a kettő közti különbségtétel nem megoldható feladat. Gazdaságilag mindenképpen előnyős, ha ez a vásárlóerő megjelenik, és éppen a tettre vágyó, eredményorientált fiatalok részéről, akik, ha külön-külön nem lesznek is mind sikeresek, az együttes teljesítményük várhatóan pozitív lesz. További lényeges gazdasági jelentősége a megoldásnak, hogy az ingyenes (vagy támogatott) szolgáltatásokat igénybevevő (és azzal elégedetlen) emberekből a piacon megjelenő vásárlókat teremt, illetve a juttatásokért lobbyzó (könyörgő, zsaroló) intézményeket versenyző szolgáltatókká alakítja, miközben a működéshez nincs szükség az állami bürokráciára.
A Liska féle társadalmi örökség tehát a szokásos társadalmi, szociális juttatások mai formáit helyettesíti, de forrása nem adókból származik (adó egyáltalán nem szerepel a koncepcióban), hanem a társadalmi vagyon vállalkozásba adásából. Fő célja az "osztogatás-fosztogatás" elkerülése, a pénzköltés hatékonyabbá tétele.
A pénzköltéseket csoportosíthatjuk aszerint, hogy kié az elköltendő pénz és kire költi el. Az alábbi négy esetet különböztethetjük meg:
Az első esetben viselkednek az emberek a legmegfontoltabban. Komolyan meggondolják, mit és mennyiért vesznek. Kevésbé körültekintőek, ha saját pénzüket másokra költik (pl. ajándékozáskor). Ilyenkor hajlamosak könnyelműen viselkedni, hiszen "kell valamit venni a születésnapra". A harmadik esetre jó példa a külföldi kiküldetés, amikor a szállodaköltséget a kiküldő cég fizeti egy megadott összegig, és a kiküldött választhatja ki a szállodát. Ilyenkor – a kiküldött számára – elsősorban a megadott összeghatár lesz a szállodakeresés kritériuma. Bizonyára vannak olyan kiküldöttek is, akik ebben az esetben is ugyanúgy viselkednek, mintha turistaúton lennének, de nem ez a tipikus. Az adott árfekvésű szállodák közül viszont a többség általában körültekintően fog választani. Tehát, aki más pénzét költi saját magára, még megtart valamit a megfontoltságból, de aki más pénzét másokra költi, már alig-alig, ebben az esetben ezért valamilyen elszámoltatásra, ellenőrzésre is szükség van, ami többletköltséggel jár. A korrupció is tipikusan a negyedik esetben fordul elő, hiszen megvesztegetni csak azt lehet, aki más pénzét költi, és csak az akar vesztegetni, aki ebből előnyt remél.
A társadalom erkölcsi normáitól függetlenül is szükségszerűen jelentős különbség lesz a két szélső esetben. Természetesen a saját pénzét is költheti bárki értelmetlenül, vagy akár tévedhet is, de annak kisebb az esélye. Bizonyára akadnak olyan személyek is, akik nem így viselkednek, de társadalmi méretekben biztos, hogy jelentős eltérés mutatható ki a két szélső esetben.
A Liska által kritizált állammonopolista rendszerekben a megtermelt jövedelmek jelentős részét – a fenti skála szerint – a legrosszabb módon költik el. (Az Európai Unió országaiban a költségvetés aránya a bruttó hazai termék 40–50 százaléka.) Valójában ezért a "félpénzért" folyik mindenhol a politikai harc. Az állami költségvetés aránya ugyan több országban csökken, de nem várhatunk látványos változást. A politikai pártok választási ígéreteiben gyakran szerepelő adócsökkentés rendszerint elmarad hatalomra kerülésüket követően. A politikai harcok előbb-utóbb kikényszerítenek ugyan valamelyes adómérséklést, de ez többnyire jelentéktelen az ígéretekhez képest. A társadalom tagjai is igénylik az állami támogatásokat, noha adózni nem szeretnek. Ez a társadalmi tudathasadás különösen jellemző a közép-kelet-európai országokra.
Miért gondoljuk, hogy az állam vagy egy hivatalos személy jobban tudja, mire kell pénzt költeni, mint mi magunk? Ráadásul az állami költségvetés elköltése jelentős apparátust igényel, amelynek fenntartása tetemes összegekbe kerül. Az apparátus rengeteg feladatot ad saját magának elsősorban azért, hogy igazolja a költekezés indokoltságát. Nem lenne jobb, ha mi magunk költenénk el a saját pénzünket? Vajon ezzel a kampányszöveggel a világ melyik részén lehetne választást nyerni? Lenne olyan választó, aki elhinné: egy párt csak azért küzd a hatalomért, hogy aztán lemondhasson róla?
F. Liska Tibor
2001. május