A verseny komoly teljesítmény-növelő tényező. Sokan nem kedvelik a versenyzést, talán azért mert a versenyben szinte mindig több a vesztes, mint a nyertes. Pedig a verseny elkerülhetetlenül jelen van életünkben és nem is érdemes lemondani ekkora hajtóerőről. A versenyellenesség egyik forrása talán épp az, hogy kevés a verseny. Szinte mindenki kiemelkedő teljesítményt tud nyújtani valamilyen területen, de ez legfeljebb szűk környezete számára derül ki, mert versenyt nem mindenből rendeznek.
A versenyellenesség ennél sokkal fontosabb magyarázata a versenyek motiváció-torzulása. A versenyzőt nem csak a nyertesnek járó díj készteti, hanem az önmegvalósítás, a bizonyítás igénye is. Az igazi versenyben a belső motiváció kerül előtérbe, a versenytársak egymásnak igyekeznek bizonyítani. Ha túl nagy a tét (a külső motiváció), a versenyzők nem bizonyítani akarnak, hanem csak nyerni, ami egészen más helyzetet eredményez. Ez a torzulás megfigyelhető az olimpiai játékokon is. Az 1924-es párizsi olimpiát idéző Tűzszekerek (Chariots of Fire) című film hőseinél még a bizonyítás volt a tét, egymásnak és saját maguknak igyekeztek bizonyítékot szolgáltatni. Ma már olyan nagy az olimpiai győzelem tétje, hogy nem megengedett eszközöket is érdemes megkockáztatni érte. Aki bizonyítani akar, annak nem jutna eszébe ilyesmi. Azért is indokolatlan a győztes túldíjazása, mert eredménye elérésében a többi helyezett szerepe is jelentős.
A politikai versenyben is túl nagy a tét. Végül is azért folyik a küzdelem, hogy melyik párt rendelkezhet a költségvetéssel, melyik tízezer ember vezényelheti a sok-sok milliárd elköltését, ami az ország jövedelmének fele (vagy még több). Ez nagyon nagy tét. Ha a költségvetés a GDP néhány százaléka lenne csupán, egész más lenne a politikai küzdelem arculata. Akkor nagyobb súlyt kaphatna az ideológiák vetélkedése, ami e pálya eredeti célja. Talán még rokonszenves is lenne.
A gazdaságban is nagy szerepe van a versenynek. A kapitalizmus hajnalán – többek között – a verseny tette az európai országokat gazdasági (és kulturális) nagyhatalommá. A piaci versenyben kevésbé érvényesül a "minden a győztesé" elv, itt nem a győzelem a lényeg, elég teljesítményt felmutatni. A közvélemény általában nem ismeri a helyezések sorrendjét, csak annyit tud, hogy vannak az élmezőnyben kiváló autógyárak, sportszergyártók, áruházláncok stb. Még az sem nyilvánvaló, hogy milyen alapon lehetne a sorrendet felállítani. Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy a gazdasági versenyben nem a hierarchikus, hanem a hálózati szerveződés dominál, ahol a versenytársak és partnerek együttműködése fontos alkotóelem.
A gazdasági versenyben akkor jelennek meg a társadalmi ellenszenvet kiváltó tényezők, amikor a küzdelmet piacon kívüli tényezők döntik el, hierarchikus szervezéssel. Egy állami megrendelés elnyeréséért folytatott verseny jellemzői lényegesen eltérnek a piaci versenyétől. Mivel itt minden a győztesé, megjelenik a mindenáron nyerni akarás, a rivális lejáratása, esetleg gáncsolása, korrupció. Nyoma sincs az önmegvalósításnak vagy annak, hogy a versenytársak egymásnak akarnak bizonyítani.
Liska Tibor (1925–1994) kutatásai olyan társadalmi-gazdasági modell kidolgozására irányultak, amelyben az önmegvalósító verseny fontos szerepet kap. Manapság divatos emlegetni a kapitalizmus túlhaladását. A Liska-modellt is tekinthetjük transzkapitalista víziónak, amely a kapitalizmusnál is piacibb módon működik, ahol még a tulajdon is verseny tárgya.
Liska, a verseny mellett a piaci megoldásokra helyezte a hangsúlyt. A piaci megoldás nem más, mint kölcsönös megegyezésen alapuló együttműködés a társadalom nyilvánossága előtt. A piaci (pár)kapcsolat lényege az, hogy akkor jön létre, ha mindkét fél számára előnyös, ezért mindketten akarják. Többszereplős együttműködés is csak akkor alapul kölcsönös megegyezésen, ha a résztvevőknek vétójoguk van, azaz senki sincs kényszerítve az együttműködésre.
Az együttműködéssel kapcsolatban két igen erős állítást fogalmazott meg:
Mindkét tétel bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan. A társadalom és a gazdaság több szektorában működnek már piaci megoldások, és Liska szerint a közgazdászok dolga éppen az lenne, hogy megtalálják a piaci megoldásokat azokra a gazdasági és társadalmi folyamatokra is, amelyek még nem ilyen módon működnek. Azt nem tudhatjuk, hogy tényleg mindenre meg fogják-e találni az alkalmazható piaci megoldást, de a tendencia valóban az, hogy egyre több problémára megtalálják. A társadalom fejlettségét akár azon is lemérhetnénk, hogy milyen magas szinten van a kölcsönös megegyezésre való törekvés, azaz a piaci megoldások aránya, legalábbis az emberiség eddigi történelme alapján ez a mérce használhatónak tűnik.
A hatékonyság-tétel is vitatható. A tétel igazsága mellett szóló indirekt érvelés így hangzik: ha nem kölcsönös megegyezésen alapul az együttműködés, akkor valamelyik résztvevő kényszer hatására vesz részt benne, és ez általában súrlódásokhoz vezet, ami a hatékonyság rovására megy. Erőszakkal legfeljebb rövidtávú együttműködés lehetséges, de akit megerőszakolnak, az sosem járul hozzá olyan mértékben a sikerhez, mint az, aki önszántából teszi. Ez a gondolat nagyon messzire vezet, megkérdőjelezi a mostani társadalmi eljárások jelentős részét, még a többség diktatúráját – a demokráciát – is. Sokan gondolják, hogy ilyen modell a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Pedig már működik ilyen modell: az internet. A szokásos társadalom-definícióból csak a területi függőséget kell kihagyni és az internet máris társadalomnak tekinthető. Az internet egyben arra is jó példa, hogy a társadalom állam nélkül is működhet. Pedig amikor Liska – a hetvenes évek közepén – megálmodta az állam nélküli társadalmat, még nyoma sem volt az internetnek, akkoriban a legnagyobb számítógépek memóriakapacitása alig érte el a mai olcsóbb mobiltelefonokét.
Anélkül, hogy megkérdőjeleznénk a fenti tételek igazságtartalmát, meg kell említeni, hogy a piaci megoldás lehetősége nem korlátlan. A kölcsönös megegyezésen alapuló együttműködés feltételeinek megtalálása fáradságos és időigényes művelet, eléréséhez rengeteg párbeszédre, egyeztetésre van szükség, ajánlatok sora követi egymást, amíg kialakul a minden résztvevő számára elfogadható kompromisszum. Ez a nagy tranzakciós költség hosszútávon megtérül. Operatív döntéseknél azonban nincs idő állandó egyeztetésre. Például egy kézbesítő nem alkudozhat a főnökével minden kézbesítés előtt, hanem végre kell hajtania az utasításokat. Számára is megadatott a kölcsönös megegyezés lehetősége, amikor megkötötte a munkaszerződést, amelyben benne foglaltatott a munkaköri leírása és akkor élhetett is vétójogával. A gyakorlatban többnyire csomagok között lehet válogatni és csak ritkán van lehetőség összeállítani a minden szempontból ideális összetevők együttesét. Ha egy elegáns szállodában veszek ki szobát, ki kell fizetnem egy sor olyan szolgáltatást is (uszoda, szauna stb.), ami benne van az árban, akkor is, ha ezeket nem veszem igénybe. Tehát a kölcsönös együttműködés úgy jön létre, hogy választhatok a felkínált csomagok között, és minél kevésbé korlátozott a verseny, annál szélesebb lesz a választék.
A másik probléma az együttműködésre képtelen résztvevőkkel van. Aki nem akar együttműködni azzal nem is lehet. Ilyen esetben két lehetőség kínálkozik: nem lesz együttműködés vagy valamelyik felet belekényszerítik az együttműködésbe. Szerencsésebbnek tűnik, ha ilyen esetben elmarad az együttműködés, azonban a jelenleg használatos társadalmi szabályok úgy alakultak ki, hogy valamelyik félnek lehetőséget biztosítanak a többiek kényszerítésére. Gyakran épp ezek a szabályok hiúsítják meg a kölcsönös megegyezést, hiszen akinek módja van másokat kényszeríteni, az kevésbé törekszik a kölcsönös megegyezésre, így sokszor akkor is kényszer-együttműködés lesz, amikor lenne esély a mindenki számára elfogadható megoldás kiderítésére.
Nem kell attól tartani, hogy a Liska-modell egyhamar gyakorlattá válik. Nagyon sok feltétel hiányzik a működéséhez. A hiányzó feltételek között egyik legfontosabb éppen az együttműködés, a kooperáció szükségességének felismerése és általános társadalmi elfogadottsága. A játékelmélet (és a szociológia is) már régen bizonyította, hogy a kooperáció mindig előnyösebb a résztvevők számára, mint a konfrontáció. A klasszikus fogolydilemmát sokan ismerik és elfogadják, mégsem alkalmazzák a gyakorlatban. Magyarország népe még az átlagosnál is kooperációképtelenebb, beleértve a közszereplőket, a pártokat és a parlamentet is. Pedig a legtöbb esetben nem a klasszikus fogolydilemma helyzet adódik, hanem olyan, amikor a kooperációkészség nem jár kockázattal. Az aranyszabályt is alig alkalmazza valaki, pedig azt már Konfucius, Platón, Arisztotelész és még sokan mások is emlegették. Az aranyszabály Jézus megfogalmazásában így hangzik: "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük." (Máté, 7.12)
F. Liska Tibor
2009. március