A sikeres művészek – különösen az előadóművészek – szükségképpen népszerűek is, hiszen a népszerűségük mértéke egyben a sikerük mértéke is. Ez a világ minden táján így van, legfeljebb abban van különbség, hogy mit értékel kimagasló művészi teljesítménynek a közönség. Az üzleti életben viszont a siker szinte független a közvéleménytől, és a világ különböző tájain jelentős az eltérés a gazdasági siker elismerésében is. Az USA-ban például a sikeres üzletembereket elismerés övezi. A többség azt gondolja: ez valódi teljesítmény eredménye. Nálunk nem feltétlenül van így. Miért nem szeretjük, ha valaki sikeres?
Vajon jó-e az nekünk, ha körülöttünk sikeres vállalkozók elismert karriert futnak be? Jobb lenne-e, ha nem keletkeznének kiugró jövedelmek, hanem mindenki szép egyenletesen gyarapodna? Nem lenne jobb! Az egyenletes gyarapodás csak úgy lehetséges, ha a leggyengébbekhez igazítjuk a mércét, ami sokunknak nem tetszett a "szocializmus" évtizedeiben. A szociológia konfliktuselmélete szerint (a harmóniaelmélettel ellentétben) a fejlődés kulcsa a versenyhelyzet: az emberek többsége azért küzd, hogy valamiben kitűnhessen mások közül. A siker elismerése eleve ösztönző. A versenynek mindig kisebb számú nyertese van, a többség a "futottak még" rovatba kerül. Ám ebből nem következhet a verseny elutasítása. A versenyhelyzet szükségességét már a magyar közvélemény is elismeri, csak egyelőre nem képes elviselni. Ennek oka például a szabályozórendszer iránti bizalmatlanság, a versenyzés szokatlansága, de talán a legfőbb ok a reális önértékelés hiánya.
Nálunk – és talán az egész régióban, Lengyelországtól a Balkánig – még nem alakult ki társadalmilag elfogadott szabályozás. A rendszerváltás előtti évtizedekben alakult ki ez a bizalmatlanság, az új szabályozás is döcögve indult, és a folyamatos (elkerülhetetlen) változtatások is rátettek egy lapáttal. Jelenleg a vállalkozók és munkavállalók nem ismerik el a szabályozórendszer által mért teljesítményt, vagy legalábbis megkérdőjelezik a kimutatott eredményeket. Ám a szabályozórendszer – bár minden kritikát megérdemel – annyira nem tér el a nyugati vagy amerikai szabályozástól, hogy ezzel magyarázhatnánk minden különbséget.
A gazdasági verseny iránti ellenszenvnek itt tradíciói vannak. Alig volt olyan időszak történelmünkben, amikor a versenyben a jobbak érvényesülhettek. Most kellene a versenyzést megtanulnunk, ha játékban akarunk maradni. Ha hagyjuk, hogy nyerjen a jobb, akkor a többiek is kedvezőbb helyzetbe kerülnek, hiszen a gazdasági fejlődés mindenkit érint. Köztudomású: a szerencsének még a sportban is nagy szerepe van, pedig ott sokkal áttekinthetőbbek a szabályok, a feltételek. A gazdasági sikerhez is kell persze szerencse: aki jó időben, jó helyen van, az gyakran előnyhöz jut. Azt nem tudjuk: azért volt-e ott, mert már jó előre készült erre, vagy csak épp arra járt. De nem is érdemes ezzel foglalkozni. Örülni kell, hogy vannak, akik kihasználják a lehetőséget, hiszen ettől a GDP is nő, ami mindannyiunknak jó. Más a helyzet, ha törvénytelen módszerekkel, inkorrekt módon jut valaki előnyhöz. Ennek megítélése viszont nem a versenyzők dolga, hanem az igazságszolgáltatásé (amely, sajnos, szintén nem áll a helyzet magaslatán). A versenyzők feladata a játékszabályok adta lehetőségek kihasználása. Aki ügyesebben alkalmazza őket, az jobb eredményt érhet el. Amikor Székely Éva világ- és olimpiai bajnok pillangóúszásban indult a mellúszók között (akkor a pillangó is a mellúszás egyik válfaja volt), senki sem vonta kétségbe győzelmét. A gazdasági életben még nem alakultak ki a sportszerű viselkedés normái, de talán eljuthatunk odáig is, hogy a vesztes gratuláljon a nyertesnek.
A hibás önértékelés – ritka kivételtől eltekintve – azt jelenti: teljesítményünket túlértékeljük, és ezért a másokét lebecsüljük. Ez még nem okozna gondot. De ha beszállunk a versenybe, a piacon vagy a választásokon nem érjük el a várt eredményt, csalódottak leszünk, és úgy érezzük, a világ nem a tehetséget, a hozzáértést értékeli. A frusztrált ember pedig azt sugallja önmagának: nem a tehetségével van baj, hanem azzal, hogy nem ismerik el a tehetségét. Az elismerést meg általában pénzben vagy hatalomban mérik (a kettő gyakran erősen összefügg), illetve ezek bősége a siker maga. Csak kivételes egyéniségek képesek ilyenkor újragondolni-értékelni korábbi álláspontjukat. A többség érzelmi alapon reagál, és erre épül a régióra oly jellemző érzelmi gondolkodás, illetve világkép. Amely szélsőséges esetben irigységgé, győlöletté válhat.
Itt jön a képbe a gazdasági támogatás igénye. Aki lemarad a versenyben, az úgy érzi, őt támogatni kéne, hiszen különben mindig vesztes marad. Mivel a vesztesek szükségszerűen többségben vannak, sokan indokoltnak tartják ezt az igényt.
Közgazdaságilag bármiféle termeléstámogatás csak akkor jogosult, ha ideiglenes, és valamilyen átmeneti nehézségen (elemi csapás stb.) segít. Gazdasági egységek, ágazatok támogatása semmiképp nem indokolható. Hiszen ha megérné, akkor ott hitel kell, nem támogatás. A támogatott tevékenység eredménye ugyanis nem értékesíthető veszteség nélkül. Az emberek nem akarnak ilyesmire annyit áldozni, hogy rentábilis legyen, ezért kell a támogatás. Tehát erőszakot kell alkalmazni: ha önként nem hajlandók fizetni a termékért, akkor kényszeríteni kell őket arra, hogy fizessenek. Ehhez be kell szedni a pénzt (valamilyen adó formájában), csak így lehet költeni arra, amire egyébként nem költenénk. Ahogy Liska Tibor mondta: osztogatni csak akkor lehet, ha előtte fosztogatunk is.
Az egész osztogatás-fosztogatás játéknak az a lényege, hogy az állam vagy valamilyen hatóság rákényszerítse az embereket: arra költsék a pénzüket, amire nem akarják. Ugyanis, ha maguktól is arra költenék, nem volna szükség az apparátusra, amely behajtja a pénzt és elkölti, tetemes többletköltséggel. Az osztogatás-fosztogatás mőködtetéséhez szükséges valamilyen ideológia. Meg kell fogalmazni "mindennél fontosabb" társadalmi, nemzeti érdekeket, amelyekről elhitethető, hogy tényleg szükség van rájuk.
Ha egyszer beindul az osztogatás-fosztogatás, megállítani sem könnyű, ahogy a túlgyógyszerezett betegtől sem lehet megvonni a gyógyszeradagot. Akkor sem, ha a nem kívánt mellékhatások károsabbak, mint a nyavalya, amely miatt elkezdték a kezelést. A kilencvenes évek elején Magyarországon az állam elkezdett kivonulni a gazdaságból, majd az elvonási tünetek hatására megint lettek hívei az állami beavatkozásnak. Az ezredfordulóra érezhetően erősödött is az állami szerepvállalás. A négyévenkénti választások kedveznek a demagógiának, az érzelmekre hatás eszközeinek, és hátráltatják a hosszabb távon használható koncepció kidolgozását.
Ám nehogy azt higgyük: az "érzelmi alapú" gondolkodás csak a szélsőséges ideológiák sajátja (bár elsősorban rájuk jellemző). Alig van olyan érdekcsoport, amely ellenfeleinek érveit megfontolandónak tartaná: csak az számít, hogy ki képviseli az álláspontot, szinte függetlenül attól, hogy mi az álláspont. Saját környezetünkben elnézzük azt, amit az ellentáborban megbocsáthatatlannak tartunk. Hasonlóképpen az említett sikeres gazdasági vezetők megítélésében is. Igaz, nagy a különbség vállalkozók és vállalkozók, bankárok és bankárok közt. Vannak köztük, akik kiemelkedő teljesítményük, szakértelmük és tehetségük révén, és vannak, akik nem teljesen tiszta módszerekkel és eszközökkel jutottak millióikhoz. Márpedig, ha egy skatulyába kerülnek, akkor a valódi teljesítmények leértékelődnek. Ez az állapot az irigyeknek kedvez, mert segít leplezni felelőtlen hangoskodásaik igazi indító okát.
Az irigyekkel egyébként is – mint már a bevezető Márai-Esterházy idézetben utaltunk rá – nagyon nehéz mit kezdeni. Talán érdemes megfogadni a tanácsot!
F. Liska Tibor
2005. július