Nevezhetnők forradalomnak is, ha nem lenne túlságosan lejáratva ez a szó. Akárhogy is nevezzük, dől az információ az internetről, a mobiltelefonokból, a médiából és számtalan egyéb forrásból. Igazi és hamis egyaránt. Ahogy egy kedves barátom mondta, régebben az információáramlást hírzárlattal akadályozták, ma meg dezinformációval. A jól ismert kabátlopásos történet gyakran megfordul, és akit kabátlopáson kapnak, az kezdi el terjeszteni, hogy éppen ő a károsult, hovatovább a közönség így is csak annyit tud meg az egészből, hogy volt valami „kabátlopás ügy”. Aki alapos, az - nem kis fáradsággal - utánajárhat az igazságnak, de hát kit érdekel ez annyira.
Egyik előnye ennek az információáradatnak, hogy a ma felnövő nemzedéket hozzászoktatja ahhoz, hogy nem kell minden dumának bedőlni, hanem - ha érdekel - utána kell járni, és csak kimerítő ellenőrzés után szabad elfogadni, ha igaznak bizonyult. Tehát aktív információfeldolgozásra késztet. A korábbi nemzedékek ehhez nem szoktak hozzá, meg el is kényelmesedtek.
Sokan párhuzamot vonnak a mostani és a könyvnyomtatás elterjedésének időszaka között. Kétségtelen, hogy Gutenberg után is nagyot nőtt az információ-áramlás sebessége, ami felgyorsította - többek között - a reformáció terjedését. Martin Luther 1517-es wittenbergi tételei a katolikus egyház hierarchiáját támadták (pl. nincs szükség közvetítőre ember és Isten között). A reformáció gondolata gyorsan támogatásra talált az akkori társadalom minden szintjén, és idővel változást kényszerített ki a fennálló társadalmi és hatalmi struktúrákban.
Talán most is számíthatunk hasonló megrázkódtatásokra és változásokra a jelenlegi állammonopolista társadalmakban. Érik a felismerés, hogy nem működtethető a társadalom az eddigi hierarchiák alapján. Korábban az információ-monopólium az állam kezében volt, és csak a hierarchia felső szintjén volt - ott sem elegendő - információ a döntések meghozatalához. Ma viszont - szinte bármely szakterületen - bárki megszerezheti ugyanazt a tudásmennyiséget, és bárki - aki akar - bármely kérdésben lehet szakértő. A legtöbb szakterületnek csak kevés igazi szakértője van, de mindegyiknek több, és semmi garancia arra, hogy éppen az egyik legjobb szakértő ül a megfelelő minisztérium megfelelő posztján. Sőt! Ha több szakértő is van, akkor több vélemény is kialakul egy-egy témáról, és valahogy választani kell közülük. Igen ám, de milyen alapon és ki válasszon? A demokratikus játékszabályok szakértők kiválasztásánál nem igazán szerencsések. Többek között azért nem, mert az eredményt elsősorban a PR fogja meghatározni, nem a szakértelem (helyesebben a PR szakértelem). Másrészt a többség mindig konzervatív, minden új gondolat kezdetben szükségszerűen kisebbségben lesz, és mire többségivé válik, már sokkal jobb gondolatok is szóba kerülhetnének. További gond, hogy a demokratikusan választott döntéshozó felelőssége csekély, legfeljebb annyit kockáztat, hogy legközelebb nem őt választják meg. Ahogy Liska Tibor (1925-1994) mondta volt: kötéltáncosnak kevesen jelentkeznek, pedig ott is sok pénzt lehet keresni, de az kockázatos, viszont egy állami tisztséget bárki szívesen elvállal.
Előbb-utóbb a jelenlegi központosított társadalomirányítási módszereknek változniuk kell. Talán az önszabályozás irányában várható az elmozdulás, hiszen bonyolultabb rendszerek működése elképzelhetetlen önszabályozás nélkül. Az élő szervezetben például az önszabályozó mechanizmusok tartják optimális szinten a testhőmérsékletet, a vércukorszintet, a sejteken belüli ionkoncentrációkat és sok minden mást. A társadalom is bonyolult rendszer, mégis sokan úgy gondolják, hogy külső (állami, hatósági) irányítással kell szabályozni. Az emberi test központi idegrendszere nem hoz lépten-nyomon döntéseket, hanem automatizmusok segítségével működteti a szervezetet. Például finom falatokat látva, vagy illatát érezve összefut a nyál a szánkban, beindul az emésztőnedvek termelődése. Az emésztés, a vérkeringés, a légzés és még számtalan mindennapi életfunkció működése önszabályozáson alapul, és senki sem gondolja, hogy ezeket a mechanizmusokat központi vezérléssel kellene irányítani. Létfontosságú funkciók jelentős része úgy működik, hogy szinte nem is tudunk róla. Az emberi agy ugyan képes arra, hogy ezeket közvetlenül befolyásolja, de aki megpróbálná az összes anyagcsere funkcióját ezen mechanizmusok megkerülésével közvetlenül vezérelni, hamar feldobná a talpát, mert előbb-utóbb eltévesztene valamit.
A társadalom önszabályozó alrendszerei még nincsenek kitalálva, de ha még a szakemberek is a kézi vezérlés tökéletesítésében keresik a megoldást, akkor nem is lesz egyhamar. Az önszabályozás lényege a visszacsatolás, a kitűzött céltól való eltérések, a hibák azonnali korrigálása. A bürokráciával sem az a baj, hogy néha téved, hanem az, hogy nagyon lassan korrigálja tévedéseit, ha egyáltalán. A társadalom működtetése jelenleg nem önszabályozáson alapul, és addig nem is jöhet létre önszabályozás, amíg a közfelfogás a központi irányítás szükségességét tartja kívánatosnak, holott - és ezt igazán közelről láthattuk - a „proletárdiktatúra” éppen abba bukott bele, hogy mindent központilag akart szabályozni. Talán ezt elfelejtettük az információ-áradatban lubickolva?
Nem, nem felejtettük el, hanem soha nem is tudtuk! Legalábbis a közhit szintjén nem. A társadalmi tudat nagyon lassan változik. Amikor generációk sora abban a tudatban él, hogy minden a vezetésen és a vezetőkön múlik, akkor ez nem tud egyik napról a másikra megváltozni. Ehhez idő kell, és talán ezt az időt lerövidítik a tágra nyílt információforrások.
Sokan vannak, akik nem kialakítják a véleményüket, hanem átveszik a környezetüktől. Rosszabb esetben egyetlen forrásból. Ez érthető és kényelmes megoldás, hiszen saját véleményt kialakítani energiaigényes feladat. Sokkal egyszerűbb választani egy zászlót, vagy egy vezért, akit követni lehet és ezzel egy csapásra megszűnik a folyamatos döntéskényszer. Ezen a gyakorlaton az információözön is csak annyit változtathat, hogy nyilvánvalóbbá teszi a vélemények sokszínűségét és talán egyre többen veszik a fáradságot saját véleményük kialakítására.
Reménykedjünk!
F. Liska Tibor
2011. április