A szokásos heti bevásárlásra az egész család együtt ment a közeli diszkontba, ahol nem volt nagy választék, de amit kapni lehetett az olcsó volt. Már a pénztársorban álltunk, amikor az éppen négyéves kicsi lányom, látszólag minden indok nélkül zokogni kezdet. A feleségem, aki szemmel láthatólag értette a dolog nyitját, azonnal vigasztalni kezdte és integetett nekem, hogy ne törődjek vele. Az volt az érzésem, hogy valami módon én idéztem elő a tragédiát, pedig mindössze annyit tettem, hogy egy hanyag mozdulattal 6-8 olcsó öngyújtót markoltam fel és dobtam a bevásárló kocsiba.
A megérzésem nem volt alaptalan. Az eset egy nappal a születésnapom előtt történt. Az én okos lányom már egy héttel korábban kitalálta, hogy nekem szükségem van öngyújtóra és önállóan – némi anyai segítséggel – vásárolt egy öngyújtót, gondosan becsomagolta és izgatottan várta az alkalmat, hogy átadhassa a nagyszerű meglepetésnek szánt ajándékot. Egy négy éves kicsitől ez igazán említésre méltó teljesítmény. Nehéz elviselni, hogy a kiemelkedőnek vélt alkotás egy pillanat alatt leértékelődik. Azóta is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok.
F. Liska Tibor
2001. március
– Ma miről fogsz mesélni? – kérdezte a három éves fiatalember, amikor bementem hozzá a szokásos jóéjtpuszi miatt. Tanácstalanul törtem a fejem. Csak olyan mesekönyvek hevertek a polcon, amelyek többségét már kívülről tudta. Tekintetem a pizsama-felsőjére tévedt, amin egy zöld béka mosolygott kedvesen.
– Ma a zöld pizsamabékáról mesélek – mondtam kicsit bizonytalanul. A mellére bökött.
– Erről? – kérdezte kicsit csalódottan, mint aki valami gyenge viccet hall.
– Arról bizony! – mondtam és kezdett engem is érdekelni hogyan vágom ki magam ebből a kelepcéből.
– Na jó – mondta beletörődve. Oldalára fordult, magára húzta a takarót és figyelni kezdett.
– A zöld pizsamabéka nagyon álmos volt reggel, amikor felébresztették. Reggelizés közben még félálomban volt, a kakaót is magára borította, ami miatt az öltözködést is újra kellett kezdeni...
A fiatalember itt még nem vette észre, hogy valójában ő a mese főszereplője, csak figyelmesen ráncolta a homlokát. Azonban amikor a mesebeli zöld pizsamabéka óvodai kalandjai is sorra megegyeztek azzal, ami vele történt aznap, már látszott, hogy érti miről van szó. Atyai büszkeségem is hízott, mivel érzékeltem, hogy fiacskámban már kialakult a gondolkodás és elvonatkoztatás képessége, melyek törvényszerűen csak a fejlődés későbbi szakaszában jelennek meg, azonban döntő fontosságúak a későbbi magas intellektuális teljesítmény létrejöttéhez. De hogy biztos lehessek a dologban a végén nem bírtam ki, hogy rá ne kérdezzek:
– Tudod kiről szólt a mese?
Ragyogó szemekkel, büszkén felelte:
– Engemről szólt a mese!
F. Liska Tibor
2010. november
Reggelente mindig nagy kapkodás volt. Mi mentünk dolgozni, de előtte a gyerekeket elvittük az óvodába. Még előtte, otthon reggeliztünk. Még előtte, fel kellett ébredni, felébreszteni a kis lurkókat, segíteni nekik öltözködni, előkészíteni a reggelit és minden egyéb reggel szokásos teendőt elvégezni.
Egy ilyen kapkodós reggelen – még félig felöltözve – borotválkoztam a fürdőszobában. Arra járt hároméves nagylányom megszemlélni, hogy rendben mennek-e a dolgok. Ő is – mint általában a nők – komoly figyelmet fordított az emberi kapcsolatok ápolására és a konfliktus helyzetek megelőzésére. Ebben nincs semmi meglepő, legfeljebb az, hogy e képesség jelei már életének ilyen korai szakaszában is megmutatkoztak. Kicsikém alaposan szemügyre vette hiányos öltözetemet, majd csípőre tett kézzel és jószándékú aggódással a tekintetében azt mondta:
– Apa! Fordítva van rajtad a bugyi! Ki fognak nevetni!
F. Liska Tibor
2010. november
A kognitív disszonancia elmélet szerint az emberi tudat nem tűri az ellentmondásokat. Ha bárhol ellentmondás mutatkozik a tudatunkban, azt igyekszünk azonnal feloldani. A disszonancia megszüntetéséhez csak a megfelelő magyarázatot kell megtalálnunk és mindig meg is találjuk, legfeljebb a kívülálló számára fog önámításnak tűnni. Talán ez az egyetlen ismert természeti törvény, ami nem a klasszikus természettudományok területére vonatkozik. (A természeti törvények – szemben a jogi törvényekkel – megszeghetetlenek.)
Meglepő módon az elmélet már egészen kisgyerekekre is érvényes, legalábbis erre következtettem az alábbi eset kapcsán:
Előző este vendégek voltak nálunk és maradt némi rágcsálni való: ropi meg sós mogyoró. Amikor csemetéink rátaláltak a maradékra, azonnal elkezdték majszolni. Julcsi a ropit, Janó a sós mogyorót, ami Julcsinak nem volt ajánlatos, mert még – alig egy éves lévén – fogazata nem volt alkalmas a szétrágására. Janó, aki csak két évvel volt idősebb, mindig odaadóan gondoskodott kis húgáról és mint igazi lovaghoz illik akár önfeláldozóan is védelmezte a gyengébbet.
Az önfeláldozásnak nem volt itt az ideje, de a gondoskodásnak igen, mert Julcsi a sós mogyoró felé nyúlt.
– Julcsi! Abból ne egyél! – szólt rá, kissé emelt hangon. És mivel érezte, hogy magyarázatra szorul, hogy akkor ő miért eszi tele szájjal, indoklásképpen hozzátette:
– Én is csak azért eszem, mert szeretem!
F. Liska Tibor
2010. november
A markolép a markológép megfelelője volt fiacskánk szótárában, amikor két-három éves lehetett. Ha sétáltunk, kirándultunk, utaztunk vagy csak – akármilyen közlekedési eszközzel – közlekedtünk a városban és egy kilométeres körzetben bárhol felbukkant egy ilyen monstrum, fiacskánk azonnal kiszúrta és MARKOLÉP! MARKOLÉP! csatakiáltást hallatva, ujjacskájával az irányt mutatva tudatta velünk, hogy nem lankad figyelme és megszerezte az újabb trófeát.
Ilyenkor mi is megjelölt irányba néznünk és tényleg mindig volt ott egy markolép. Ha valaki kétségét fejezte ki a felfedezést illetően, azt csemeténk személyes sértésnek vette és ragaszkodott az állítás hitelességének kivizsgálásához. Ez nem mindig volt megoldható, de amikor utánajártunk rendre kiderült, hogy ő bizony nem tévedett.
Nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget e jelenségnek, de – ahogy a szülők általában – csodáltuk gyermekünk kivételes képességét. Végül is nem szemlélte passzívan a világot, hanem küldetése, sőt küldetés tudata volt. Feladatot adott magának, legjobb tudása szerint megoldotta és ebben a témában – világviszonylatban is – kiemelkedőt alkotott.
Lehet-e ennél értelmesebb életcélja egy ilyen kis manónak?
Sokan vagyunk, akiknek a küldetés tudat és az értelmes életcél még felnőtt korában sem adatott meg.
F. Liska Tibor
2010. november
A címadó szó alkotója Janó fiam volt, alig öt éves korában. Még hozzá csak úgy rögtönözte, mert sürgős közlendője volt és pontosan akarta kifejeznie magát.
Történt ugyanis, hogy a nagymama vigyázott rá meg kishúgára. Miközben a gyerekek csendben játszottak a nagyi pulóvert kötött. A két kötőtű, amivel dolgozott fából készült és elég vastag volt, egyik vége hegyes, a másikon fagömb. Leginkább egy hosszú, vastag ceruzára emlékeztetett. (Ugye mennyivel találóbb rá a varróbot kifejezés?).
Amikor a nagyi kicsit hosszabb időre kiment a konyhába az ágyon hagyott fakötőtűk, a félig kész pulóver és a gombolyag felkeltette – a kis húg – Julcsi érdeklődését. Amíg Julcsi csak elméletileg képezte magát a pulóverkötés tudományában Janó is csak félszemmel követte az eseményeket, de amikor Julcsi elkezdte a gyakorlat oldaláról is megközelíteni a témát, már úgy érezte továbbítani kell az információt és így kiáltott:
– Mama! Gyere gyorsan! Julcsi a varróbottal bánik!
F. Liska Tibor
2010. november
Felnőttek könnyedén – és nem is olyan ritkán – hozzászólnak olyan témákhoz, amiről csak nagyon kevés fogalmuk van. Tehetik ezt azért, mert sémákat használnak és alkalomadtán elővesznek egy odaillőnek gondolt változatot. Gyerekeknek kevesebb beszédsémájuk van, de azt a keveset igyekeznek alkalmazni, ha mód nyílik rá. Lehet, hogy ez a felnőtté válás első lépése?
Szép idő volt. Gyalog sétált haza az óvodából a testvérpár, a kiscsoportos meg a nagycsoportos a szüleikkel. A kiscsoportos lelkesen mesélte aznapi élményeit. A nagycsoportos, aki máskor szintén nagyon közlékeny szokott lenni, szótlanul baktatott mellettünk. Látszott rajta, hogy valami bántja. Hosszas unszolásra végre kibökte:
– Azt mondta nekem a Kelemen, hogy pofa be!
A kiscsoportos azonnal rávágta:
– Mond neki, hogy az a bofabe, aki mondja!
F. Liska Tibor
2010. november
Tibi a vidéki ház kapujában ült a földön és háborút játszott, ahogy keresztapjától látta. Keresztapa, aki valamikor katonatiszt volt, a padlásán rendezett be terepasztalt és történelmi csatákat reprodukált ólomkatonákkal. Tibinek mindig megmutatta az éppen folyamatban lévő csatát, amikor náluk jártak látogatóba. Tibi nem sokat fogott fel keresztapa magyarázataiból a harcművészet stratégiájáról és taktikájáról, de annyit megértett, hogy a háború nem bonyolult dolog. Csak annyit kell tudni kik a mieink és ki az ellenség, majd azt kell kiabálni, hogy ROHAMRA!!! Minél hangosabban! Aztán a mieinket egyenként kicsit előrébb tenni, az ellenséget meg kicsit hátrébb. Ezt ismételni néhányszor, közben az ellenség katonáiból néhányat felborítani, mert ők elestek a csatában. Ilyen egyszerű a háború!
Itt a kapuban persze nem volt se terepasztal, se ólomkatonák, csak kavicsok meg faágak, de ezek is kiválóan megfeleltek a célnak. Arra is ügyelt, hogy az apró darabokra tört faágak legyenek az ellenség, mert kavicskatonák esetén nem szemléltethető, amikor elesnek a csatában.
Már egymással szemben álltak a seregek és éppen a roham következett volna, amikor az arra sétáló szomszéd bácsi megszólította:
– Hát te mit csinálsz Tibike?
Tibi zavarba jött. Azt nehéz lett volna elmagyarázni, hogy éppen sorsdöntő ütközet zajlik. Azt meg – férfiember lévén – szégyenletesnek gondolta, hogy kavicsokat tologat ide-oda. Így hát csak ennyit válaszolt:
– Csak itt piszogok a küszögön.
F. Liska Tibor
2010. november
Amikor fiacskánk öt-hat éves lehetett meséltünk neki egy viccet. A vicc így hangzott:
– Két ember sétál a hídon. Egyik beleesik a vízbe. Hány ember marad a hídon?
– ???
– Kettő, mert egy gyík esett a vízbe!
Mivel kacagott a viccen, sőt maga is elmesélte másoknak, azt hittük érti az „egyik” és az „egy gyík” szójátékból fakadó poént. Hogy nem érti, az úgy derült ki, hogy egyszer a poént így adta elő:
– Kettő, mert egy kígyó esett a vízbe!
Nyílván azt gondolta, mindegy, hüllő, hüllő. Ezzel a változattal sokkal nagyobb sikert aratott.
F. Liska Tibor
2010. november
Az emberi agy nagyon energia-takarékosan működik. Agyunk a megismerés energiaigényes folyamatait mellőzve néhány ismérv alapján skatulyákba helyezi el mindazt, amivel újonnan találkozik, miközben felruházza azt a skatulyában lévő dolgok tulajdonságaival. Így minimális energia-ráfordítással sok mindent tudni vél a dologról. Ez a megoldás az esetek többségében használható eredményre vezet, azonban sokszor ez okozza a hibás előítéletek kialakulását. Akárhogyan is küzdünk a skatulyázás ellen, az agyunk mindenképpen így működik, legfeljebb annyit érhetünk el, hogy óvatosabban kezeljük az új ismereteink megbízhatóságát.
Talán az se meglepő, hogy ez a jelenség már egészen kis gyerekeknél is megfigyelhető. Fiacskánk alig néhány hónappal múlt két éves, amikor egy vállalati mikulás-ünnepségre vittük el. Nagyon tetszett neki, de a krampusztól borzalmasan félt. Mikor a krampusz egészen közel jött, remegve bújt anyukája ölébe. Hiába mondtuk neki, hogy nincs mitől félnie, ez csak egy fiatalember, aki most beöltözött krampusznak. A "fiatalember" kifejezést nyílván akkor hallotta először és az új fogalomhoz rettenetes asszociációkat társított.
Aztán el is felejtettük az esetet. Azonban a fiacska annyira megjegyezte, hogy amikor valamikor januárban meghallotta, hogy egy fiatalember jön hozzánk látogatóba, fejvesztve menekült az ágy alá.
F. Liska Tibor
2014. július
Amit gyakran csinálunk abban rutinosak leszünk. A rutin megkönnyíti a dolgunkat, szinte automatikusan tudjuk még a bonyolultabb feladatokat is végrehajtani, anélkül, hogy különösebben oda kéne figyelnünk a részletekre.
Janóka még két éves sem volt, de néhány kérdésre már tudott válaszolni. Többnyire mindenki azt kérdezte tőle:
– Hogy hívnak?
– Hány éves vagy?
Erre kapásból tudta a rutinválaszt:
– Liska János.
– Két éves.
Ennél sokkal többre nem is tudott volna válaszolni, dehát a felnőtteknek sem volt nagy fantáziájuk, hogy mást is kérdezzenek. Mivel mindig mindenki ezt kérdezte, Janóka kötelességtudóan válaszolt is legjobb tudása szerint.
Annyira begyakorolta a válaszadást, hogy az sem zökkentette ki, amikor fordítva tették fel a kérdést:
– Hány éves vagy?
– Hogy hívnak?
Ekkor is a jól bevált választ adta:
– Liska János.
– Két éves.
A jelenséget tekinthetjük a rutinmegoldások hátrányának is, ámbár így nagyobb volt a közönségsiker.
F. Liska Tibor
2014. július