Minden tevékenység abból áll, hogy miközben létrehozunk valamit, elpusztítunk javakat és erőforrásokat. A probléma az, hogy míg a gazdasági tevékenység által létrehozott javak kedvezményezettje egyértelmű, az elpusztított javak és erőforrások kárvallottjai gyakran nehezen azonosíthatók, és ezért nem is tudják érdekeiket közvetlenül képviselni, csak késleltetve jutnak szóhoz. Azokkal a szűkössé váló javakkal van a gond, amelyek nem részei a piaci szabályozásnak, ugyanis ha részei volnának, akkor fizetni is kellene értük, és fel sem merülne a probléma. Ezért – a koncepció szerint – mindent integrálni kell a piaci szabályozásba. Ez a feladat nincs megoldva. Még azt sem állíthatjuk, hogy egyszer majd biztosan megoldható lesz, de azt sem, hogy lehetetlen. A tendencia mindenképpen érzékelhető. A piacra – természetesen – csak a szűkös erőforrások kerülhetnek. Az emberiség történelme során sokszor került abba a helyzetbe, hogy egyes erőforrások szűkössé váltak, és még mielőtt teljesen kimerültek volna, bekerültek a piaci szabályozás hatáskörébe. A történelem hajnalán szinte minden erőforrás szabad erőforrás volt, és ahogy kezdtek kimerülni, bekerültek a piac hatósugarába és attól kezdve gazdálkodtak velük és megoldották az újratermelésüket is. Előbb az élelmiszerellátás (állattenyésztés, növénytermesztés stb.), majd az egyéb javak következtek. A folyamat ma is tart, és már a környezeti erőforrások is sorra kerültek. Például pár száz évvel ezelőtt senki sem fizetett a vízért, de ma már egyre több háztartás vízórákkal van felszerelve. A nemzetközi széndioxid-kvóta is a kezdetleges piaci szabályozás jele. Jelenleg nehéz elképzelni sok, éppen szűkössé váló – elsősorban környezeti – erőforrásról, hogyan kerülhetnek majd a piacra, de a vízóra sem volt elképzelhető még száz éve sem.
Az önszabályozás lényege a visszacsatolás, az alkalmazkodás a változó körülményekhez. A folyamat kimenete (output) részben a bemenete (input) is. Ez biztosítja az esetlegesen kibillent egyensúly helyreállítását belső folyamatok segítségével, tehát külső beavatkozás nélkül. A működési feltételek állandó változásához csak önszabályozó mechanizmusok tudnak folyamatosan alkalmazkodni.
Az emberi test központi idegrendszere nem hoz lépten-nyomon döntéseket, hanem automatizmusok segítségével működteti a szervezetet. Például finom falatokat látva, vagy illatát érezve összefut a nyál a szánkban, beindul az emésztőnedvek termelődése. Az emésztés, a vérkeringés, a légzés és még számtalan mindennapi életfunkció működése önszabályozáson alapul, és senki sem gondolja, hogy ezeket a mechanizmusokat központi vezérléssel kellene irányítani. Alighanem súlyos működési zavarokat okozna magának az, aki megpróbálná összes anyagcsere-funkcióját az önszabályozó mechanizmusok megkerülésével közvetlenül irányítani, mert előbb-utóbb valamit eltévesztene.
A társadalom működtetése jelenleg nem önszabályozáson alapul, és addig nem is jöhet létre önszabályozás, amíg a közfelfogás a külső beavatkozás, a központi irányítás szükségességét tartja kívánatosnak. A gazdasági válság okát is sokan a piaci szabályozás hibájának vélik, pedig éppen az önszabályozás – az azonnali visszacsatolás – hiánya okozza a válságot. Természetesen, ami nem kerül a piacra, arra nem is lehet hatása a piacnak, és rengeteg nagyon fontos dolog nincs ott, és általában ez okozza a gondot. Azt nem állíthatjuk, hogy a piac tévedhetetlen, de azt igen, hogy talán kevesebbet hibázik, mint a bürokrácia, és ami még fontosabb, hogy sokkal gyorsabban korrigálja tévedéseit.
A biológiában is természetes, hogy vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, a sportolók sincsenek mindig csúcsformában. A hullámzás a gazdaságban is elkerülhetetlen, de nem mindegy, hogy mekkorák a hullámok és milyen gyorsan reagálnak a kilengéseket tompító automatizmusok. Az igaz, hogy nincs még kitalálva mindenre a megfelelő önszabályozó módszer, de ha még a szakemberek is a kézi vezérlés tökéletesítésében keresik a megoldást, akkor nem is lesz kitalálva. A tendencia azonban itt is megfigyelhető. Egyre többen ismerik fel a direkt irányítás tarthatatlanságát, és a társadalom egyre több alrendszerében érvényesül az önszabályozás. A központi irányítás egyes funkcióit kezdi felváltani a helyi, elosztott irányítás, ami már ebbe az irányba mutató jel, de igazi közvetlen visszacsatolás még csak az alacsonyabb szinteken működik. Például a közúti közlekedésben már egyre több helyen alkalmazzák a kereszteződések helyett a körforgalmat, ami szintén önszabályozó megoldás, és ahol erre nincs lehetőség, ott a forgalomirányító lámpákat a burkolatba épített forgalomérzékelő detektorok vezérelhetik.
Az együttműködéssel kapcsolatban Liska két igen erős állítást fogalmazott meg [F.Liska 2009]:
A hatékonyság-tétel is vitatható. A tétel igazsága mellett szóló indirekt érvelés így hangzik: ha nem kölcsönös megegyezésen alapul az együttműködés, akkor valamelyik résztvevő kényszer hatására vesz részt benne, és ez általában súrlódásokhoz vezet, ami a hatékonyság rovására megy. Erőszakkal legfeljebb rövid távú együttműködés lehetséges, de akit megerőszakolnak, az sosem járul hozzá olyan mértékben a sikerhez, mint az, aki önszántából teszi. Ez a gondolat nagyon messzire vezet, megkérdőjelezi a mostani társadalmi eljárások jelentős részét, még a többség diktatúráját – a demokráciát – is.
Anélkül, hogy kétségbe vonnánk a fenti tételek igazságtartalmát, meg kell említeni, hogy a piaci megoldás lehetősége nem korlátlan. A kölcsönös megegyezésen alapuló együttműködés feltételeinek megtalálása fáradságos és időigényes művelet, eléréséhez rengeteg párbeszédre, egyeztetésre van szükség, ajánlatok sora követi egymást, amíg kialakul a minden résztvevő számára elfogadható kompromisszum. Ez a nagy tranzakciós költség hosszú távon megtérül. Operatív döntéseknél azonban nincs idő állandó egyeztetésre. Például egy kézbesítő nem alkudozhat a főnökével minden kézbesítés előtt, hanem végre kell hajtania az utasításokat. Számára is megadatott a kölcsönös megegyezés lehetősége, amikor megkötötte a munkaszerződést, amelyben benne foglaltatott a munkaköri leírása és akkor élhetett is vétójogával. A gyakorlatban többnyire csomagok között lehet válogatni, és csak ritkán van lehetőség összeállítani a minden szempontból ideális összetevők együttesét. Ha egy elegáns szállodában veszek ki szobát, ki kell fizetnem egy sor olyan szolgáltatást is (uszoda, szauna stb.), ami benne van az árban, akkor is, ha ezeket nem veszem igénybe. Tehát a kölcsönös együttműködés úgy jön létre, hogy választhatok a felkínált csomagok között, és minél kevésbé korlátozott a verseny, annál szélesebb lesz a választék.
A másik probléma az együttműködésre képtelen résztvevőkkel van. Aki nem akar együttműködni, azzal nem is lehet. Ilyen esetben két lehetőség kínálkozik: nem lesz együttműködés, vagy valamelyik felet belekényszerítik az együttműködésbe. Szerencsésebbnek tűnik, ha ilyen esetben elmarad az együttműködés, azonban a jelenleg használatos társadalmi szabályok úgy alakultak ki, hogy valamelyik félnek lehetőséget biztosítanak a többiek kényszerítésére. Gyakran épp ezek a szabályok hiúsítják meg a kölcsönös megegyezést, hiszen akinek módja van másokat kényszeríteni, az kevésbé törekszik a kölcsönös megegyezésre, így sokszor akkor is kényszer-együttműködés lesz, amikor lenne esély a mindenki számára elfogadható megoldás kiderítésére.
A probléma azonban nem morális. A társadalom erkölcsi normáitól függetlenül is szükségszerűen jelentős különbség lesz a két szélső esetben. Természetesen a saját pénzét is költheti valaki értelmetlenül, vagy akár tévedhet is, de annak kisebb az esélye. Bizonyára akadnak olyan személyek is, akik nem így viselkednek, de társadalmi méretekben biztos, hogy jelentős eltérés mutatható ki a két szélső esetben.
A jelenlegi társadalmakban a megtermelt jövedelmek jelentős részét – a fenti skála szerint – a legrosszabb módon költik el. Az állami költségvetés aránya sok országban a GDP fele körül mozog. Miért gondoljuk, hogy az állam vagy egy hivatalos személy jobban tudja, mire kell pénzt költeni, mint mi magunk? Ráadásul az állami költségvetés elköltése jelentős apparátust igényel, amelynek fenntartása önmagában is tetemes összegekbe kerül. Az apparátus rengeteg feladatot ad saját magának elsősorban azért, hogy igazolja a költekezés indokoltságát.
A hatékony pénzköltéshez tartozik még a fogyasztásarányos fizetés kiterjesztése, azaz az átalánydíj mellőzése is. A piaci információs rendszerben elsősorban az ár közvetíti az információt. Az átalánydíj alkalmazása esetén kimarad egy fontos visszajelzés, nem derül ki, hogy az adott termékből ténylegesen mennyire van szükség, és ez az információvesztés szinte mindig pazarlást eredményez. Egyetlen esetben van jogosultsága az átalánydíj alkalmazásának, amikor a fogyasztás mérése nagyon drága, amikor a fogyasztás mérése többe kerül, mint a mérés által megtakarítható fogyasztás. A technikai fejlődés azonban egyre olcsóbbá teszi a mérési módszereket, és lehetővé teszi az átalánydíj háttérbeszorítását.
Az adózás, mivel több kiindulási pontnak is ellentmond (nincs kölcsönös megegyezés, mások pénzét költik, átalánydíj), nem szerepel a koncepcióban, a jövedelem-újraelosztás (redisztribució) viszont e koncepció szerint is szükséges, és erre kínál megoldást a társadalmi örökség, ami kielégíti a hatékony pénzköltésre vonatkozó igényeket is. A jövedelem-újraelosztás hagyományos módja az, hogy a népesség produktívabb részétől átcsoportosítanak jövedelmeket a kevésbé produktívak javára, ami a hatékonyság rovására megy, hiszen éppen onnan vonnak el forrásokat, ahol a jövedelmek létrejönnek. A társadalmi örökség által a jövedelem-újraelosztás nem a generáción belül, hanem a generációk között valósul meg, ami hosszú távon mindenkinek nagyobb lehetőséget kínál és nincs szükség hozzá költséges apparátus fenntartására.
A koncepció szerint [F. Liska 2001] mindenki születésekor megkapja a társadalmi örökségét, a felhalmozott nemzeti vagyon egy állampolgárra jutó részét, formálisan egy zárolt bankbetétet (mai árakon kb. 10 millió forintot). Kezdetben ennek csupán a kamatait használhatja, ebből kell fedeznie egészségbiztosítását, neveltetését, képzését (a bölcsődétől az egyetemig), és a tanulmányok befejezése után ez szolgál induló tőkeként is esetleges vállalkozásához, sőt forrása a nyugdíjnak is. A kamatok egy részét tőkésíteni kell, így a bankbetét állandóan növekszik, amíg a tulajdonos kiskorú, majd magát a tőkét is (részben) igénybe veheti induló vállalkozásához. A sikeres vállalkozók gyarapítják e bankbetétjüket, ami életük végéig a rendelkezésükre áll. A modell a kötelező tőkésítés mértékét úgy szabályozza, hogy a várható élettartam elérésekor a bankbetét mindenképpen meghaladja a születéskori értéket, még akkor is, ha tulajdonosa semmit nem tett hozzá. Ezzel biztosítja a következő generáció számára újraosztható társadalmi örökséget.
A nagykorúság (21 éves kor) elérésekor felvehető betétrészlet (10–15 millió, a kamatviszonyoktól függően) tetszőleges célra fordítható: lakásvásárlásra, vállalkozás indítására, vagy bármi egyébre. Nem érdemes korlátozni a felhasználását, még akkor sem, ha lesznek olyanok is, akik látszólag értelmetlen célra fordítják, hiszen a korlátozás azokat is sújthatja, akik jól használnák ki a lehetőséget, nem beszélve arról, hogy a kettő közti különbségtétel nem megoldható feladat. Gazdaságilag mindenképpen előnyős, ha ez a vásárlóerő megjelenik, és éppen a tettrevágyó, eredményorientált fiatalok részéről, akik, ha külön-külön nem lesznek is mind sikeresek, az együttes teljesítményük várhatóan pozitív lesz. További lényeges gazdasági jelentősége a megoldásnak, hogy az ingyenes (vagy támogatott) szolgáltatásokat igénybevevő (és azzal elégedetlen) emberekből a piacon megjelenő vásárlókat teremt, illetve a juttatásokért lobbizó (könyörgő, zsaroló) intézményeket versenyző szolgáltatókká alakítja, miközben a működéshez nincs szükség az állami bürokráciára.
A társadalmi örökség tehát a szokásos társadalmi, szociális juttatások mai formáit helyettesíti, de forrása nem adókból származik, hanem a társadalmi vagyon vállalkozásba adásából. Fő célja az „osztogatás-fosztogatás” elkerülése, a pénzköltés hatékonyabbá tétele, továbbá mindenki számára biztosítani a gazdasági versenyben való indulás lehetőségét.
Az „azé a föld, aki megműveli” szlogen kibővíthető így: „azé a föld, aki a legjobban megműveli, és csak addig, amíg ő műveli meg legjobban”. Ha jobban meggondoljuk, a lényeges különbség a magántulajdon és a személyes társadalmi tulajdon között az, hogy a magántulajdonosnak joga van nem eladni a tulajdonát. A mi tulajdonosunk ezt a lehetőséget csak (irreálisan) magas ár megállapításával szerezheti meg, ami számára többletköltséggel jár. Másrészről, mivel a használati díj fizetésének kötelezettsége mindig megmarad, amíg ő a tulajdonos, előbb-utóbb gondoskodni kell az utódlásról, ha nem akarja elveszíteni a kifizetett vételárat. Tehát ösztönözve van, hogy olyan utódot találjon, aki legalább azonos hatékonysággal tudja működtetni a tulajdont (ingatlant, vállalkozást). Ha olyat talál, aki nála jobb eredményt is képes elérni, mindkettőjük közös érdeke lesz a tulajdonosváltás. Ha könnyű ilyen vállalkozókat találni, akkor mintegy kényszerítve van az átadásra, vagy legalábbis magasabb árat kell megállapítania, hogy a nála hatékonyabb (potenciális) vállalkozókat távol tartsa. Így a magasabb használati díjban kell megfizetnie, hogy nem ő műveli meg a legjobban a „földet”.
A használati díj a saját társadalmi örökség számlát gyarapítja, ami – a kamatok révén – a tulajdonosnak élete végéig többletjövedelmet eredményez. A használati díj tekinthető akár biztosítási díjnak, akár vagyonadónak, vagy – ha a jövedelem tőkearányos – akár jövedelemadónak is. Tehát mégiscsak van adószerű elem a modellben, de mindenki a következő generáció javára adózik, és élete végéig használhatja ezt a tőkét. Az lehet a tulajdonos, aki nagyobb örökséget hagy a következő generációra.
A javasolt tulajdonforma egyesíti a bérlő és a tulajdonos jogkörét úgy, hogy mindig a társadalmilag kedvezőbb jellemzők domináljanak. Ha a vállalkozó birtokon belül akar maradni, ezt csak addig teheti, amíg elég hatékonyan tud gazdálkodni a tulajdonnal, ha szabadulni akar tőle, akkor gondoskodnia kell olyan utódról, aki hasonló hatékonyságot képes elérni, vagy neki kell megtérítenie a veszteségeket.
A személyes társadalmi tulajdon esetén folyamatosan lehet licitálni. Ugyan csak a tulajdonos változtathatja a tulajdon értékét, de – az eladási kényszer miatt – tulajdonképpen bárki megteheti, aki ki tudja fizetni a vételárat. Így ténylegesen mindenki saját magára licitál és az értéknövekmény (a licit) az övé lesz. A licit eredménye realizálható, ha hosszú távon tudja működtetni, vagy el tudja adni a vállalkozást a megemelt áron, azaz a piac elismeri az értéknövekedést.
Ez a tulajdonforma nemcsak ösztönzi, de maximálisan jutalmazza is azokat, akik észreveszik a vagyonnövelés (ami ugyanaz, mint a jövedelemnövelés) lehetőségeit. A vállalkozó attól lesz jó vállalkozó, hogy észreveszi, hol vannak erre kínálkozó lehetőségek, és ki is használja őket. A létrejött vagyonnövekmény a vállalkozó díjazása. A teljesítményarányos díjazás azoknak kínál újabb (nagyobb) lehetőségeket, akik már bizonyították, hogy képesek jó teljesítményt felmutatni.
A tulajdonforma – néhány szerény kísérlet [F. Liska 2009] révén – már kiállta a gyakorlat próbáját is, és igazolta, hogy képes külső beavatkozás nélkül kiválasztani a megfelelő embert a megfelelő helyre. Talán éppen az önszabályozó hatás az, ami akadályozza a gyakorlati alkalmazását, hiszen senki sem mond le szívesen a szelekciós rendszer kézbentartásáról.
A gazdasági versenyben az lesz sikeres, aki a gazdasági szereplők között szétszóródott tudást jobban tudja hasznosítani. Szinte lehetetlen (és felesleges is) eldönteni, hogy a gazdasági döntés azért volt jó, mert körültekintő elemzés előzte meg, vagy csak egyszerűen jó tipp volt. Az viszont nagyon fontos, hogy a döntésnek következményei legyenek a döntéshozóra nézve. Nem az a baj, ha valaki rosszul dönt, hanem az, ha nem teszünk különbséget a rossz és a jó döntés között. Tévedések és hibás döntések mindig lesznek. Nem kell haragudni arra, aki tévedett, vagy nem volt elég körültekintő, de aki jól döntött, az kerüljön előnyösebb helyzetbe, mint az, aki rosszul.
A Liska-modell egyik fontos alapelve, hogy mindenki – aki akar –, hozhasson döntéseket, és az eredménytől függően kapjon a továbbiakban kisebb vagy nagyobb lehetőségeket. Ahogy Liska mondta: nem jók azok a rendszerek, ahol én döntök, és ti viselitek a következményeit.
E normatíva sem tartozik az általánosan elfogadottak közé. Sokan vannak, akik nem szeretnek dönteni, szívesebben követnek egy vezért, aki megmondja, mi a helyes és mit kell tenni. Csak remélni lehet, hogy egyre többen lesznek azok, akik maguk akarnak dönteni sorsukról, és nem arra várnak, hogy mások döntsenek helyettük.
Ha valaha is megvalósul, az úgyis egészen másként fog bekövetkezni, mint ahogy azt most elképzelhetnénk. Liska gyakran hangsúlyozta, hogy még azt se tudjuk pontosan, mit akarunk, de ha tudnánk is, milyen az ideális szabályozórendszer, bevezettetni akkor sem lenne szabad, elég felhívni rá a figyelmet, és ha nem terjed el magától, akkor úgyis felesleges erőltetni. Az élővilágban is rengeteg mutáns jön létre, és ha életképes, elszaporodik, anélkül, hogy bárki segítené, ha meg nem, akkor elpusztul, és nem kár érte.
Mindazonáltal érdemes kísérletezni, kipróbálni egyes elemeket, és ellenőrizni, hogy a gyakorlat valóban igazolja-e a modellel kapcsolatos várakozásokat.
F. Liska Tibor
2010. január