Az alanyi jogon járó alapjövedelem az elmúlt években több országban szóba került, sokan érvelnek mellette és ellene is. Az ötlet egybecseng Liska Tibor (1925-1994) koncepciójában szereplő társadalmi-örökség gondolatával. A két javaslat hatása nagyon hasonló, de mégsem beszélhetünk azonos elképzelésről.
Az alapjövedelem mellett érvelők szerint ez nagymértékben csökkentené a társadalmi egyenlőtlenségeket, a mélyszegénységet, a szegregált csoportok kiszolgáltatottságát, ugyanakkor növelné a munkavállaló munkáltatóval szembeni alkupozícióját. A munkavállaló nem kényszerülne arra, hogy megalázó feltételekkel vállaljon munkát, hiszen valamennyi jövedelme mindig van. Ezért az alapjövedelem jelentősen átalakítaná a munkapiacot: népszerűbbek lennének a részmunkaidős állások és a távmunkák, amelyek mellett a munkavállalónak maradna ideje a családjával, barátaival és a hobbijával törődni.
A teljes foglalkoztatás erőltetése reménytelen, hiszen az új technológiák egyre kevesebb munkaerővel tudják előállítani ugyanazokat a termékeket és szolgáltatásokat, emiatt egyre kevesebb munkaerőre van szükség.
A munka nélküliek jövedelme alig emelkedik a segélyhez képest, ha munkát vállalnak, ezért kevéssé motiváltak a munkavállalásra, annak ellenére, hogy a helyzet azt sugallja, hogy a segélyezett haszontalan tagja a társadalomnak. Ez a megbélyegzettség lerombol(hat)ja az illető önbecsülését, meglévő készségeit, kirekesztheti a társadalomból. Ráadásul a szociális segélyhez jutáshoz azt kell bizonyítani a hatóságoknak, ami a foglalkoztatásra épülő társadalomban elítélendő, azaz hogy az illető hasznavehetetlen ember, aki nem képes fizető munkát találni. Ezzel szemben az alapjövedelem mentes a segélyek e negatív pszichológiai hatásaitól.
Tehát hatásában nagyon hasonlít az alapjövedelem elképzeléshez. Azonban a Liska-modellben – ugyanazon előnyök mellett – ez az egyik eszköz az állam gazdasági szerepének visszaszorítására, hiszen a koncepció abból a – matematikailag is bizonyított – tételből indul ki, hogy nagyobb rendszereket lehetetlen központilag irányítani, ezért önszabályozó megoldásokat kell felkutatni. (Liska Tibor a hatvanas évek közepén írt, és 1988-ban megjelent Ökonosztát című könyve is egy önszabályozó gazdasági mechanizmus szükségességét tárgyalja.)
Az emberi test központi idegrendszere nem hoz lépten-nyomon döntéseket, hanem automatizmusok segítségével működteti a szervezetet. Például finom falatokat látva, vagy illatát érezve összefut a nyál a szánkban, beindul az emésztőnedvek termelődése. Az emésztés, a vérkeringés, a légzés és még számtalan mindennapi életfunkció működése önszabályozáson alapul, és senki sem gondolja, hogy ezeket a mechanizmusokat központi vezérléssel kellene irányítani. Az emberi agy ugyan képes ezeket közvetlenül befolyásolni, de alighanem súlyos működési zavarokat okozna magának az, aki megpróbálná összes anyagcsere-funkcióját az önszabályozó mechanizmusok megkerülésével közvetlenül irányítani, mert előbb-utóbb valamit eltévesztene.
A Liska-modell olyan megoldásokat keres, amelyek kiváltják a nélkülözhetetlen és jelenleg központilag irányított funkciókat. A jövedelemújraelosztás is nélkülözhetetlen a modern társadalmakban. Az a már-már szállóigévé vált liskai mondás, hogy az állami redisztribúció osztogatás-fosztogatás, nem vonja kétségbe a redisztribúció szükségességét, csak megvalósításának hagyományos módozatait gúnyolja.
Tehát a jövedelem-újraelosztás a Liska-modell szerint is szükséges, és erre kínál megoldást a társadalmi-örökség. A redisztribúció hagyományos módja az, hogy a népesség produktívabb részétől átcsoportosítanak jövedelmeket a kevésbé produktívak javára, ami a hatékonyság rovására megy, hiszen éppen onnan vonnak el forrásokat, ahol a jövedelmek létrejönnek, márpedig éppen azoknak kellene több lehetőséget adni, akik képesek jövedelmet termelni. Ha kevesebb jövedelem jön létre, akkor kevesebbet lehet újraosztani is. A Liska-modellben nincs adózás, legalábbis nem a hagyományos értelemben. A verseny ugyan megkövetel a vállalkozóktól befizetéseket, de azt is mindenki a saját zárolt számlájára fizeti be és élete végéig neki kamatozik, és így tulajdonképpen a következő generáció számára felosztható társadalmi-örökséget gyarapítja. Itt a jövedelem-újraelosztás nem a generáción belül, hanem a generációk között valósul meg, ami hosszú távon mindenkinek nagyobb lehetőséget kínál és nincs szükség hozzá költséges apparátus fenntartására.
Fontos gondolat – és ebben is megegyezik az alapjövedelem koncepcióval –, hogy ez a juttatás mindenkinek jár. A hagyományos szociális juttatások mindkét oldalon többletköltséget jelentenek. A segélyezettek költségei (pl. a kérelem benyújtása) meg sem jelennek a számításokban, csak az apparátusban felmerülő költségekkel szokás számolni, ami így is jelentős hányadát teszi ki a szétosztható juttatásoknak. Az csak látszólag igazságtalan, hogy a magasjövedelműek is részesednek ezekből, hiszen (vagy így, vagy úgy) ők fizetik, tehát csak visszakapnak valamennyit, viszont így a jogosultság elbírálásával nem merülnek fel költségek. (Egyébként a rászorultsági alapon való elbírálás csak elvileg lehet igazságos, a gyakorlatban lehetetlen igazságosan megoldani.)
Mindenképpen előnyösebb, ha az emberek saját pénzüket saját magukra költik, mintha az apparátus elszedi tőlük, eldönti mire kell elkölteni – miközben jelentős részét feléli – és amit visszajuttat azzal senki sem elégedett. Ráadásul ebben az esetben, azok az intézmények, amelyek jelenleg állami finanszírozásból működnek, a piacon megjelenő szolgáltatássá válnak, ami egészen más érdekeltségi viszonyokat teremt. Ez a megoldás még akkor is előnyösebb, ha lesznek – és bizonyára lesznek – olyanok, akik a saját pénzüket értelmetlenül költik, de az apparátus sem költi mindig értelmesen. Bárki megtanulhatja hogyan kell értelmesen elkölteni a pénzét, és döntenie saját dolgairól. Ám ez nem megy egyik napról a másikra, hiszen generációk nőttek fel úgy, hogy módszeresen leszoktatták őket a döntésről, sőt kifejezetten arra nevelték, hogy majd odafent megmondják, mit kell csinálni. Miért gondoljuk, hogy egy bürokrata jobban tudja mire van szükségünk, mint mi magunk?
Az önszabályozó társadalom másik fontos eleme a szelekciós rendszer, ami a Liska-modellben egy sajátos tulajdonformán keresztül valósul meg. Ez a tulajdonforma (a személyes társadalmi tulajdon) a magántulajdon és a bérleti tulajdon keveréke, de nagyon közel van a magántulajdonhoz. Itt ugyanis csak az lehet egy termelőeszköz tulajdonosa, aki a legnagyobb befizetést vállalja a saját társadalmi-örökség-számlájára, Ez a tulajdonforma biztosítja, hogy az működtesse az egyes vállalkozásokat, aki leghatékonyabban tudja csinálni.
A fentiek alapján a modell csak annyit garantál, hogy az összes társadalmi-örökség összege folyamatosan növekedni fog, és ilymódon az egymást követő generációk egyre nagyobb örökséghez jutnak. Az induló társadalmi-örökség-állomány az állami vagyon egy részének eladásából (vagy egyéb forrásból) származhat. Az örökség-betétszámlák ugyanúgy működnek, mint a normál bankbetétek, tehát a bank a betétállományból hitelt nyújt a vállalkozóknak, és a befolyt hitelkamatok fedezik a betétekre kifizetendő kamatokat.
A bőséges ellátmány ellenére mindenki dolgozott legalább néhány napot, még azok is, akik kifejezetten azzal a szándékkal jöttek, hogy csak nyaralni fognak. Voltak akik nagyon hajtottak, de a többség elsősorban nem pénzért dolgozott (bár anélkül aligha csinálta volna), hanem mert kedve volt dolgozni. Kényelmesen megéltek volna akkor is, ha elmarad az extra jövedelem, de kipróbálni valamit, amihez kedvük van és még keresni is lehet vele, az már igazán vonzó. De szép is lenne, ha ez nem csak LisKaLandon lenne lehetséges!
Liska Tibor gyakran hangsúlyozta, hogy isten mentsen attól, hogy valaki bevezettessen egy ilyen rendszert. Ha valami ilyesmi valaha is megvalósul, az úgyis egészen másként fog bekövetkezni, mint ahogy most elképzelnénk. Elég felhívni rá a figyelmet, és ha nem terjed el magától, akkor úgyis felesleges erőltetni. Az élővilágban is rengeteg mutáns jön létre, és ha életképes, elszaporodik, anélkül, hogy bárki segítené, ha meg nem, akkor elpusztul, és nem kár érte.
Mindazonáltal érdemes kísérletezni, kipróbálni egyes elemeket, és ellenőrizni, hogy a gyakorlat valóban igazolja-e a várakozásokat. A mindenkinek járó alapjövedelem is ebbe az irányba mutat, és érdemesnek látszik kísérletezni vele, bár manapság Magyarországon bármit is adóemelésre építeni nem tűnik ésszerűnek.
F. Liska Tibor
2013. november